A Másfélmillió lépés Magyarországon-ról szóló cikksorozatunk első részéből olvasóink megtudhatták, hogyan született a sorozat ötlete, miben állt a két évig tartó előkészítő munka, hogyan kezdte meg a stáb a forgatást és a túrát, milyen technika állt az operatőrök és a hangmérnök rendelkezésére, és milyen nehézségekkel kellett szembenézniük a vándorlás során. A cikksorozat második részében további kulisszatitkokat olvashatunk a forgatásról, a csapat túrafelszereléséről, és az emlékezetes főcímzenéről. Az ötlet születéséről, az előkészületekről és a forgatás kulisszatitkairól Peták István szerkesztő, Szabados Tamás operatőr és Heincz László világosító mesél olvasóinknak.
Manapság minden sarkon áll egy outdoor bolt, nem nehéz egy túrához beszerezni a kellékeket, legyen szó hollofiles hálózsákról, vagy önfelfújó matracról. A hiánygazdaság időszakában, a hetvenes évek végén még merőben más volt a helyzet.
Peták István: Az számunkra evidens volt, hogy nem tudjuk úgy lebonyolítani a túrát, hogy mindig kőházban aludjunk. Akár vendégszálláson, akár turistaházban. És akkor még nem volt falusi turizmus sem, nem voltak panziók. Tehát sátrat kellett vinnünk. Én előtte pár évvel voltam kint Münchenben egy ifjúsági fesztiválon, és akkor a napidíjamat megspóroltam, mert mindennap csak egy weistwurstot engedtem meg magamnak, meg egy korsó sört a sörhalléban. A megspórolt pénzből vettem magamnak egy kis sátrat, ami másfél-két kilós volt. És vettem egy nagyon könnyű alumínium keretes Salewa hátizsákot is. Palinak is volt sátra, és összeszedtünk még innen-onnan néhányat.
Heincz László: A sátraink az akkori színvonalon, az akkori időkben profinak és jónak számító csehszlovák sátrak voltak. Polifoamot akkoriban még nem árultak, derékaljul szivacsot használtunk, amelyet bármelyik bútorboltban lehetett kapni, legalább két-vagy három centi vastag volt, és pokoli nehéz.
Akinek nem volt saját hátizsákja, azoknak a gyártásvezető szerzett vázas zsákokat, azt hiszem, ezek japánok voltak. Valamilyen filmben kellékek voltak eredetileg a Filmgyárban, és igazából nem voltak valók komolyabb hosszú távú cipekedésre, de mégis nagynak és olyan praktikusnak tűntek, hogy ezeket az Attila megvette. És voltak szovjet, Yermak típusú vázas hátizsákjaink is, amik messze fölülmúlták ezeket a japán zsákokat tartósságban.
Az egyetlen igazán profinak mondható használati tárgyunk, az a pehelyhálózsák volt, amelyek Miskolcon készültek, egy Bánhidi István nevű úr műhelyében, aki az akkori világ egy ismert, elismert hegymászójának számított.
Peták I.: Palinak egy nagyon komoly benzinfőzője volt, nekem egy szovjet típusú benzinfőzőm. És mindig nagy heccekre adott okot, hogy a Pali finom, nyugati márkájú benzinfőzője állandóan eldugult, mert a magyar benzin nagyon szemetes volt, míg az én jó öreg szovjet masinámnak nem ártott semmi, abba petróleumot is tehettem, akkor is működött.
Mindenkinek egyenpólója volt, kék színű, és rajta a felirat, hogy Országos Kék Túra, ezt a Televízió csináltatta. És amit még megcsináltatott a stáb: az esőkabátokat. Ezeket többször is lehet látni rajtunk a filmben. Az anyagot a Graboplast állította elő, méterben vettük, elsősorban a Pali tervezte őket, majd a Televízió szabósága varrta meg. Majdnem földig értek, így nem folyt be az ember bokájába a víz hátul, másrészt pedig a hátizsákot is beburkolta, így az nem ázott el. Csináltatott a Pali egy olyan sátortetőt is, amit a kör alakban felállított sátrak bejárata fölé lehetett erősíteni, így, ha esett az eső, akkor ott tudtunk leülni, közösen étkezni, beszélgetni, tehát volt egy közösségi tér.
A felszerelésen kívül volt még egy dolog. A Monspart Sarolta akkoriban kapott agyhártyagyulladást kullancscsípés miatt, ezért eléggé nagy riadalom volt az országban. De miután ez egy hivatalos televíziós forgatás volt, ha bármelyikünk agyhártyagyulladást kapott volna és netalán egész életére nézve ennek valami nyoma marad, akkor a Magyar Televíziónak kellett volna fizetnie a kártérítést. Éppen ezért, részünkre Bécsből hozattak szérumot, és mindegyikünk be volt oltva agyhártyagyulladás ellen. Ezeket a védőoltásokat a Televízió adatta.
A kereket, amit Tolnai Feri tolt, egy öregúrtól kértük kölcsön, aki abban az időben a Pilisi Parkerdőnél dolgozott, és akinek az volt a feladata, hogy a turistaútvonalak hosszát mérje le. Ő barkácsolta ezt a kereket, végigtolta a Pilisen, a kerék kerülete adott volt, a számláló rajta volt, így a fordulatszámmal be kellett szorozni a kör kerületét és megvolt a távolság.
A tizennégy részes sorozat első epizódja 1981. május 12-én, keddi napon került először adásba. Hetente egyszer láthatták a nézők 18:20-as kezdettel, az Esti mese és a Híradó előtt. Tehát a forgatást csaknem két éves utómunka követte, amelynek során a hatalmas mennyiségű anyag végső formát kapott, és a sorozat jellegzetes zenei anyaga is a helyére került.
Heincz L.: Az azóta már sokat hallott és szinte himnusszá vált főcímzenét, a Muzsikás együttes erdélyi dalát, az Indulj el egy úton-t, a Sáfrány József hozta, ez az ő egyik találmánya volt a mozihoz.
Az aláfestő zenéről Alföldy-Boruss István zenei szerkesztő gondoskodott, aki finom és intim zenéivel, tökéletesen a tájhoz, szinte faluhoz illő motívumokat illesztett a dialógszövegek és a képek alá. Ahhoz a hangulathoz, ami egy-egy részt olyanná tesz, amilyen, az Alföldy-Boruss munkája elengedhetetlenül szükséges volt. A rakacaszendi református templom egy csöppnyi kis ékszere a Cserehátnak, és természetesen, mint minden református templom, korábban római katolikus volt. Ezt a két korszakot, Pista lenyűgözően illusztrálja. A katolikus periódus néhány mondata alatt permetező orgonamuzsika szólal meg, majd a református kort idézve, érces férfihangon zeng a 35. zsoltár. Az maga egy film a filmben.
Az utómunka fontos mozzanata volt a 'csapattalanítás'. Pali végigment az anyagon, és a csapatsnitteket, amelyeken a stábot látni, szándékosan kivagdosta, hiszen ez olyan, mintha a stúdiófalat, vagy a kamerát mutogatnánk. Ez egy súlyos csapda lett volna, ami fölött a Pali könnyedén átlépett. Először kiirtotta a csapatsnitteket, utána pedig gondosan ügyelt arra, hogy ő minél kevesebbet legyen a képeken, jelenetekben. Ha megnézzük a filmet, őt csak akkor látjuk szinte, ha valamit mond.
Másfélmillióról szóló cikksorozatunk holnap megjelenő, harmadik részéből megtudhatjuk, miben különbözött ez a film gyökeresen a korszak más tájfilmjeitől, hogy hogyan élték meg a stáb tagjai a két és fél hónapos forgatást, és mi a véleményük harminc év távlatából a sorozatról. Folytatás holnap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése