2008. december 7., vasárnap

Meghalt az emlékek nélkül élő férfi

| 2008. 12. 05., 20:52 | Frissítve: 11 órája

Az ötvenhárom éve mély amnéziában élő Henry Gustav Molaison sokat segített a 20. századi neuropszichológusoknak az emlékezés é

December 2-án, nyolcvankét éves korában elhunyt Henry Gustav Molaison (avagy HM [1]), akit permanens amnéziája az egyik legismertebb agykutatási alannyá tett, jelentette az Associated Press. Molaison 1953 óta szenvedett folyamatos emlékezetvesztésben, akkor műtötték meg epilepsziás tünetei miatt, de a még kísérletinek számító beavatkozás után súlyos amnézia alakult ki nála.

Molaison az elmúlt 55 évet úgy élte végig, hogy képtelen volt bármire is hosszú távon emlékezni, minden tapasztalata újnak számított minden nap. A különleges, mélyamnéziás agyi állapot amennyire szerencsétlen volt a férfinak, az agykutatóknak ugyanennyire bizonyult hasznosnak: az őt vizsgáló tudósok sok új adatot kaptak arról, miképp működik az emberi memória, tanulás.

Brenda Miller 1957-es tanulmánya, a "H. M. eset [2]", a modern neurológia történetének egyik nagy mérföldköve, méltatta Molaison szerepét Eric Kandel agykutató. "Megnyitotta az utat az agy explicit és implicit memóriarendszerének tanulmányozása előtt, és alapot adott minden rákövetkező memória- és memóriazavar-kutatásnak" - mondta Eric Kandel.

A több száz vizsgálaton átesett, hosszú távú memóriáját fél évszázadig nélkülöző Molaison halálát légzési elégtelenség okozta, jelentette be Suzanne Corkin, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) agykutatója, aki az utóbbi időkben együtt dolgozott HM-mel. A férfi egy szociális otthonban élt 1980 óta, gyermekei nem voltak.

2008. november 27., csütörtök

Pofonok völgye - Index Vélemény rovat

| 2008. 11. 19., 08:10 | Frissítve: 2008. november 19., szerda 08:31

Szlovákia, úgy tudjuk, GDP-növekedés ide, autóipar oda, nevetséges, ostoba kis állam.

Legfőképpen azért ostoba, mert ottan populizmus van. Ráadásul kétoldali populizmus, balos és jobbos egyszerre. Ez, ugyebár, kész gazdasági katasztrófa. Az ilyen országokat gyűlölik a szentséges külföldi befektetők, megveti a mindenható USA, kinevetik a nemzetközi bankházak hitelosztályain. Ennek ellenére Szlovákia gazdaságilag valamiért nem akar összeomlani. Sőt, teljesen normálisan működik, és ha nem jön ez a válságosdi, még mindig hét-nyolc százalék körüli növekedést produkál, pedig az, mint magyar baloldali elemzőktől tudjuk 1998 óta, matematikailag nem is lehetséges. Úgy tűnik, ennek a populista, a legkevésbé sem eurokonform Szlovákiának a szeretve tisztelt Európában is nő a tekintélye, még a legeurópaibb értelemben vett európai szocdem szuperpárt is jobban értékeli Ficót, mint Fecót, az űberprogresszív, hipereuropid magyar élbaloldalit.

A magyar kormányra és fejére populizmus árnyéka sem vetülhet, hiszen ki ne tudná, hogy a baloldali magyar kormánynak lételeme a populizmus elleni elszánt küzdelem. Itt európaiság van és progresszió, ugyanis. Ennek ellenére mégis a magyar gazdaság ül nyakig a szarban, Magyarország adósodott el, neki kellett polgárháborúból felgyógyuló afrikai katasztrófaállamokra szabott óriáshitelt lejmolnia az IMF-től, különben fejreállt volna. Szlovákiában meg euró lesz januártól.

Bolond ez a világ. És hálátlan.

Szlovákia és az ő populista, sehonnai kormányfője talán megunta, hogy kiröhögik. Van törleszteni valója elég, van frusztrációja, történelmi sérelme elég.

Akárhogy is szépítjük, forgatjuk, vizsgáljuk az utóbbi napok magyar-szlovák csúcsdiplomáciai eseményeit, nem nagyon juthatunk más következtetésre, mint hogy ez a Fico nevű populista senki nagyon csúnyán bezavarta a málnásba a mi európai értelemben vett Ferinket. Vagy hogy a két ország kapcsolataiban kiemelt jelentőségű labdarúgás zsargonját vegyük kölcsön: alaposan megforgatta Gyurcsányt, bebőrözte oda-vissza, a labdát megállította az alapvonalnál, és négykézlábra ereszkedve fejelte a gólt. Megamegalázás. Gyurcsány már úgy ment Komáromba, hogy tudta, tudnia kellett, irtózatos pofonért megy, helybe. Vagy ha mégsem tudta volna, akkor még kevesebb fogalma lehet a valóságról, mint hittük.

Fico fölényesen idézgette azokat a mondatokat, amelyeket bármelyik Szilvásy-sajtótájékoztatón hallhattunk itthon: Magyarországon ezerrel nyomul a szélsőjobb, kézenfogva a Fidesszel, náci galerik randalíroznak az utcán, gyújtogatnak, verekszenek, és szinte már benn ülnek a Parlamentben, Kövér László valószínűleg egy egész Panzergrenadier-Divisiont rejteget a széke alatt. Mit mondhatott erre Gyurcsány? Hogy hát minálunk nincs is náciveszély, csak úgy szoktunk csinálni, mintha lenne, és különben is tessék visszaírni a tankönyvekbe a magyar földrajzi neveket?

Ficóék ezt kigondolták, megszervezték, végrehajtották szépen. Szinte látja maga előtt az ember, ahogy sztrapacskás villával hadonászva, teli szájjal röhög és magyaráz, hogy akkor ezeket a skinheadeket szépen beengedjük, jól összeverjük, aztán jöjjön ide Gyurcsány és védje meg őket, muhaha, álljon ki az egyenruhás operettnácikért meg a futballhuligánokért, muhaha, ezt magyarázza el az európai szocdem barátainak! Erre varrjanak gombot a töketlen magyar külügyesek, akik Malina Hedvig ügyében sem voltak képesek elérni semmit! Hülye magyarok, muhaha.

Ennek a szopómaratonnak még nincs vége, attól tartunk. A fölhergelt huligánok és a trianonista hobbimasírozók aligha lesznek képesek nyugton maradni, nem az eszükről vagy a nemzetközi diplomáciai tájékozódási képességükről híresek, biztosan folytatják még, mindkét oldal hallgatólagos, sőt finom és szigorúan titkos támogatásával a táblalefestéses, zászlóégetéses bunkózást, jó lesz az Ficónak, jó lesz Slotának, talán még Gyurcsánynak is egy kicsit, csak a magyaroknak nem lesz jó, az itthoniaknak sem, de a felvidékieknek végképp nem, meg a szlovákoknak sem. De hát, nem azért élünk itt, Kelet-Európában, hogy jó érezzük magunkat.

2008. november 25., kedd

Sorozatklasszikusok: Másfélmillió lépés Magyarországon 3

Másfélmillió lépés Magyarországon 3.
2008.11.23. 14:51 - kiricsizoltan

A Másfélmillió lépés Magyarországon-ról szóló cikksorozatunk első és második részéből megtudhattuk, hogyan született a sorozat ötlete, hogyan folyt a két évig tartó előkészítő munka, és hogy milyen felszereléssel forgattak, illetve túráztak a csapat tagjai. A harmadik részben arról lesz szó, miben különbözik a Másfélmillió más tájfilmektől, és hogyan élték meg a két és fél hónapig tartó vándorlást a stáb tagjai. A sorozat készítésének kulisszatitkairól Peták István szerkesztő, Szabados Tamás operatőr és Heincz László világosító mesél olvasóinknak.

Lehet nem szeretni a Másfélmilliót, vagy közömbösnek lenni iránta, de azt mindenki elismeri, hogy a korszak tájfilmjeitől és természetfilmjeitől teljesen elütött. Talán pont azért, mert nem egyszerűen természetfilmnek készült.

Peták István: Azt gondolom, hogy a nézők éppen azt díjazták többek között, hogy amikor nézték a sorozatot, megélték, hogy ők is jönnek velünk, rácsodálkozhattak Magyarországra, és pontosan érezhették, hogy mi nem akarjuk sem szépíteni, sem csúfítani, ez a film tényleg olyan, ahogy mi láttuk, illetve ahogyan elsősorban Rockenbauer Pál látta. Mindegyikünk bedolgozott, de az, hogy mi jelenik meg, az a rendező, ebben az esetben Pali látásmódját tükrözi. És ez a látásmód mindenképpen újszerű volt. Mert bármelyik addigi természetfilmet megnézzük, picikét olyan, mintha egy fényképalbumot nézegetnék. Nagyon szép tájak vannak fényképezve, van egy narrátor, és ezek az alkotások nagyon korrektek és színvonalasak is lehettek, de azért mindegyik egy picit művi volt. A Másfélmillió lépés pedig éppen a személyessége miatt különbözik ezektől. Tehát nem csak a néző és a riportalany között jön létre rögtön egy személyes kapcsolat, hanem a film maga tulajdonképpen Pali személyes önvallomása Magyarországról.

Heincz László: Tulajdonképpen a kéktúra útvonala csupán egy apropó, ürügy, hiszen a sorozat nem kizárólag erről szól. Annak a léte és ötlete adta a film apropóját, de mégis: nem ez volt a filmnek a valódi témája. Nagyon jó a Hernád-Sajó epizód, nagyon erős a Cserhát-film. Ezek szinte látnivaló nélkülinek mondott kis tájak, de pontosan amiatt lettek jók az itt forgatott anyagok, mert a lényeg az ember, az ő mindennapja és a léte, és az öröme, és a küszködése, ami ezeknek a filmeknek a valódi témája.

Persze a mi stábunknak volt egy igen nagy szerencséje, amely a formából fakadt. Ez a társaság nem Volga-ajtókat csapkodva érkezett, hanem porosan, izzadtan, fáradtan. És ezért nem tűntünk 'pestieknek', nem tűntünk föntről jötteknek, hanem egyszerű utasoknak, akik mellesleg filmeznek. Természetesen ehhez szükség volt arra, hogy a Pali a megfelelő hangot meg tudja ütni a riportalanyokkal. Ez volt a nagy titka a Palinak, hogy képes volt arra, hogy ezek az emberek elfogadják.

Pali és Sáfrány Jóska terepszemlés ismerősei sokszor úgy fogadtak bennünket, mintha régi barátok lennénk. A Cserhátban, Sámsonházán megismerkedtek Erzsi nénivel, Lajos bácsival a nagyon kedves párral. És a velük való beszélgetésnek a spontaneitása éppen abban gyökeredzik, hogy ők ketten már toporogva vártak bennünket, már számolták a napokat. Hogy a Pali, meg a "Józsikám" megérkezzenek. Fantasztikus volt, és ez jött át a mozin. Amikor az öregek ott leültettek bennünket a néhány perces felvétel végén, a filmen is látható paraszti ételhez, az asztalhoz, az egyszerű konyhában és a szobában, az nagyon sokat jelentett. Úgy éreztük magunkat az asztaluknál, mintha haza érkeztünk volna. Igazából közel harminc év távlatából sem lehet elfogódottság nélkül ezekről a dolgokról beszélni.

Volt egy másik kincse ennek a sorozatnak: az akkori tudományos életnek a krémje, például Zólyomi Bálint a botanika professzora, Pócs Tamás botanikus, Juhász Árpád geológus, Dercsényi Balázs művészettörténész, Bándi Gábor régész (ha a nevekre kattintunk, fotókat nézhetünk meg a filmből). Ezek az emberek, akik akkoriban naponta szerepeltek a tévé képernyőjén, váltogatták egymást a Másfélmillió filmkockáin. És ezek az úgymond tudományos percek, egy professzor gondolatai, minden zökkenő nélkül követték "az egyszerű" embereket. Attól, hogy valaki világhírű botanika professzor, attól még a filmben egy pillanatra sem tűnt nyomasztóan nagyobb súlyúnak Lajos bácsinál és Erzsi néninél.

Szabados Tamás: Az életemben minden földrészen járhattam a munkám miatt. Az Antarktiszon is! A Kilimandzsáró-film, ha úgy vesszük, szintén egy különlegesség volt. Vagy különlegesség volt Ausztrália, a Távol-Kelet, Japán. És mégis, a hozzám legközelebb álló munka ez az "egyszerű" magyar sorozat volt. Az a tíz bolond, akik ott végigbaktattunk, mindent megkaptunk ettől a forgatástól. Örömöt, összefogást, közösségi életet, esténkénti tábortüzet. Volt értéke annak, amit csináltunk. Hiába voltam mondjuk A Hétnek dolgozni Nigériában, vagy voltam luxushotelekben bizonyos meghívások miatt. Ezek nem akkora értékek, mint egy ilyen bolondság, hogy az ember baktat, és megcsinálja élete legkedvesebb munkáját. Ezt a bizonyos Másfélmillió lépést. Másrészt ez volt még az az időszak, amikor elcsíphettünk ilyen kis különös csodákat Magyarországon.

Az én Másfélmillió lépéses munkámból szívemhez legközelebb álló kis pici rész, a vihar a Mátrában, amikor a Kékes alatt elkapott minket egy eső, és az esőkabátjaink, azok a barna esőkabátok lobogtak a szélben, zuhogott az eső, és nem zártam el a kamerát, nem dugtam el, hanem megpróbáltam úgy dolgozni, hogy ne ázzon nagyon el, de mégis vissza tudjam adni azt a látványt. Az én emlékeimben ez a legszebb része a munkámnak.

Ez a társaság végül is annyira összeszokott, annyira megszokta azt, hogy mi egymásra voltunk utalva, hogy nekünk minden mozzanat az életünkben egy picit ennek a Másfélmilliónak a folytatása…

Heincz L.: …képzelje el azt, hogy a társaság nem akart hazajönni, világvége hangulat lett úrrá a csapaton az utolsó egy-két napon…

Szabados T.: …talán jellemző erre az egészre, hogy a Sinkó László, aki egy Kossuth-díjas művész, aki óriási szerepeket játszott, és mégis, amikor sokszor azt mondják neki, hogy 'jajj művészúr, maga volt a Másfélmillióban, aki ott gyalogolt velük!', akkor ő ennek örül, pedig nem volt velünk végig, de mégis kialakult egy olyan kapcsolata ezzel a tíz emberrel, amit soha nem tud elfelejteni.

Minden novemberben lemegyünk a Pali sírjához, és minden augusztusban Sinkó László meghívja az egész társaságot a kertjébe. És mindig vidámak ezek a dolgok, nem szomorkásak, legfeljebb a szomorkodás annyi, hogy miért nincsenek ilyen filmek manapság.

Heincz L.: Az öcsémmel a film forgatását megelőző egy hónapban kijuthattunk az Egyesült Államokba, ami akkor igen nagy szó volt. Én akkor 21 éves voltam, és egy ilyen Egyesült Államok-béli utazás egy, az akkori Magyarországról jött fiatalember számára mindenféleképpen meghatározónak és a világlátását döntően befolyásolónak kellett volna lennie.

Velem nem ez történt, mert ahogy hazajöttem a tengerentúli útról, egy nap szünet után azonnal indultunk kéktúra-filmet forgatni. Mire a végére értünk a Másfélmillió lépésnek, nagyjából a bakancstalp kopásával egyenes arányban tűntek el az államokból hozott élmények úgy, ahogy voltak. Ez a hazai vándorút, ez a 76 nap, messze-messze fölülmúlta az őrületesen nagy élményt, az USA-béli utazást. És ez a Pali személyének köszönhető. A Pali személye és a Pali lénye, világlátása volt a kulcsa ennek az egész sorozatnak a sikeréhez. Ez a két és fél hónap elképzelhetetlen szárnyalást jelentett. Olyan energiákat, érzéseket és alkotókedvet szabadított fel a csapat minden egyes tagjában, hogy mindenki önkéntelenül hozzátette a magáét. Gyakorlatilag ez egy nyaralás volt, egy utazás, amelyről - mellesleg – sorozat készült. Mert egyikünk sem tekintette megterhelő munkának.

A sorozat megtekinthetó az MTV videótárában is. Katt ide.

2008. november 18., kedd

Sorozatklasszikusok: Másfélmillió lépés Magyarországon 2

Másfélmillió lépés Magyarországon 2.
2008.11.18. 10:01 - kiricsizoltan

A Másfélmillió lépés Magyarországon-ról szóló cikksorozatunk első részéből olvasóink megtudhatták, hogyan született a sorozat ötlete, miben állt a két évig tartó előkészítő munka, hogyan kezdte meg a stáb a forgatást és a túrát, milyen technika állt az operatőrök és a hangmérnök rendelkezésére, és milyen nehézségekkel kellett szembenézniük a vándorlás során. A cikksorozat második részében további kulisszatitkokat olvashatunk a forgatásról, a csapat túrafelszereléséről, és az emlékezetes főcímzenéről. Az ötlet születéséről, az előkészületekről és a forgatás kulisszatitkairól Peták István szerkesztő, Szabados Tamás operatőr és Heincz László világosító mesél olvasóinknak.

Manapság minden sarkon áll egy outdoor bolt, nem nehéz egy túrához beszerezni a kellékeket, legyen szó hollofiles hálózsákról, vagy önfelfújó matracról. A hiánygazdaság időszakában, a hetvenes évek végén még merőben más volt a helyzet.

Peták István: Az számunkra evidens volt, hogy nem tudjuk úgy lebonyolítani a túrát, hogy mindig kőházban aludjunk. Akár vendégszálláson, akár turistaházban. És akkor még nem volt falusi turizmus sem, nem voltak panziók. Tehát sátrat kellett vinnünk. Én előtte pár évvel voltam kint Münchenben egy ifjúsági fesztiválon, és akkor a napidíjamat megspóroltam, mert mindennap csak egy weistwurstot engedtem meg magamnak, meg egy korsó sört a sörhalléban. A megspórolt pénzből vettem magamnak egy kis sátrat, ami másfél-két kilós volt. És vettem egy nagyon könnyű alumínium keretes Salewa hátizsákot is. Palinak is volt sátra, és összeszedtünk még innen-onnan néhányat.

Heincz László: A sátraink az akkori színvonalon, az akkori időkben profinak és jónak számító csehszlovák sátrak voltak. Polifoamot akkoriban még nem árultak, derékaljul szivacsot használtunk, amelyet bármelyik bútorboltban lehetett kapni, legalább két-vagy három centi vastag volt, és pokoli nehéz.

Akinek nem volt saját hátizsákja, azoknak a gyártásvezető szerzett vázas zsákokat, azt hiszem, ezek japánok voltak. Valamilyen filmben kellékek voltak eredetileg a Filmgyárban, és igazából nem voltak valók komolyabb hosszú távú cipekedésre, de mégis nagynak és olyan praktikusnak tűntek, hogy ezeket az Attila megvette. És voltak szovjet, Yermak típusú vázas hátizsákjaink is, amik messze fölülmúlták ezeket a japán zsákokat tartósságban.

Az egyetlen igazán profinak mondható használati tárgyunk, az a pehelyhálózsák volt, amelyek Miskolcon készültek, egy Bánhidi István nevű úr műhelyében, aki az akkori világ egy ismert, elismert hegymászójának számított.

Peták I.: Palinak egy nagyon komoly benzinfőzője volt, nekem egy szovjet típusú benzinfőzőm. És mindig nagy heccekre adott okot, hogy a Pali finom, nyugati márkájú benzinfőzője állandóan eldugult, mert a magyar benzin nagyon szemetes volt, míg az én jó öreg szovjet masinámnak nem ártott semmi, abba petróleumot is tehettem, akkor is működött.

Mindenkinek egyenpólója volt, kék színű, és rajta a felirat, hogy Országos Kék Túra, ezt a Televízió csináltatta. És amit még megcsináltatott a stáb: az esőkabátokat. Ezeket többször is lehet látni rajtunk a filmben. Az anyagot a Graboplast állította elő, méterben vettük, elsősorban a Pali tervezte őket, majd a Televízió szabósága varrta meg. Majdnem földig értek, így nem folyt be az ember bokájába a víz hátul, másrészt pedig a hátizsákot is beburkolta, így az nem ázott el. Csináltatott a Pali egy olyan sátortetőt is, amit a kör alakban felállított sátrak bejárata fölé lehetett erősíteni, így, ha esett az eső, akkor ott tudtunk leülni, közösen étkezni, beszélgetni, tehát volt egy közösségi tér.

A felszerelésen kívül volt még egy dolog. A Monspart Sarolta akkoriban kapott agyhártyagyulladást kullancscsípés miatt, ezért eléggé nagy riadalom volt az országban. De miután ez egy hivatalos televíziós forgatás volt, ha bármelyikünk agyhártyagyulladást kapott volna és netalán egész életére nézve ennek valami nyoma marad, akkor a Magyar Televíziónak kellett volna fizetnie a kártérítést. Éppen ezért, részünkre Bécsből hozattak szérumot, és mindegyikünk be volt oltva agyhártyagyulladás ellen. Ezeket a védőoltásokat a Televízió adatta.

A kereket, amit Tolnai Feri tolt, egy öregúrtól kértük kölcsön, aki abban az időben a Pilisi Parkerdőnél dolgozott, és akinek az volt a feladata, hogy a turistaútvonalak hosszát mérje le. Ő barkácsolta ezt a kereket, végigtolta a Pilisen, a kerék kerülete adott volt, a számláló rajta volt, így a fordulatszámmal be kellett szorozni a kör kerületét és megvolt a távolság.

A tizennégy részes sorozat első epizódja 1981. május 12-én, keddi napon került először adásba. Hetente egyszer láthatták a nézők 18:20-as kezdettel, az Esti mese és a Híradó előtt. Tehát a forgatást csaknem két éves utómunka követte, amelynek során a hatalmas mennyiségű anyag végső formát kapott, és a sorozat jellegzetes zenei anyaga is a helyére került.

Heincz L.: Az azóta már sokat hallott és szinte himnusszá vált főcímzenét, a Muzsikás együttes erdélyi dalát, az Indulj el egy úton-t, a Sáfrány József hozta, ez az ő egyik találmánya volt a mozihoz.

Az aláfestő zenéről Alföldy-Boruss István zenei szerkesztő gondoskodott, aki finom és intim zenéivel, tökéletesen a tájhoz, szinte faluhoz illő motívumokat illesztett a dialógszövegek és a képek alá. Ahhoz a hangulathoz, ami egy-egy részt olyanná tesz, amilyen, az Alföldy-Boruss munkája elengedhetetlenül szükséges volt. A rakacaszendi református templom egy csöppnyi kis ékszere a Cserehátnak, és természetesen, mint minden református templom, korábban római katolikus volt. Ezt a két korszakot, Pista lenyűgözően illusztrálja. A katolikus periódus néhány mondata alatt permetező orgonamuzsika szólal meg, majd a református kort idézve, érces férfihangon zeng a 35. zsoltár. Az maga egy film a filmben.

Az utómunka fontos mozzanata volt a 'csapattalanítás'. Pali végigment az anyagon, és a csapatsnitteket, amelyeken a stábot látni, szándékosan kivagdosta, hiszen ez olyan, mintha a stúdiófalat, vagy a kamerát mutogatnánk. Ez egy súlyos csapda lett volna, ami fölött a Pali könnyedén átlépett. Először kiirtotta a csapatsnitteket, utána pedig gondosan ügyelt arra, hogy ő minél kevesebbet legyen a képeken, jelenetekben. Ha megnézzük a filmet, őt csak akkor látjuk szinte, ha valamit mond.

Másfélmillióról szóló cikksorozatunk holnap megjelenő, harmadik részéből megtudhatjuk, miben különbözött ez a film gyökeresen a korszak más tájfilmjeitől, hogy hogyan élték meg a stáb tagjai a két és fél hónapos forgatást, és mi a véleményük harminc év távlatából a sorozatról. Folytatás holnap.

2008. november 16., vasárnap

Sorozatklasszikusok: Másfélmillió lépés Magyarországon

Másfélmillió lépés Magyarországon I.
2008.11.16. 17:59 - kiricsizoltan

Nem krimi, nem is szappanopera, és mégis a Másfélmillió lépés Magyarországon az egyik legismertebb és legkedveltebb magyar sorozat. 1996-ban Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, de születése nem ment könnyen, és a forgatást is hosszú munka előzte meg. Az ötlet születéséről, az előkészületekről és a forgatás kulisszatitkairól Peták István szerkesztő, Szabados Tamás operatőr és Heincz László világosító mesél olvasóinknak.

Peták István: Nem volt tőlem idegen a hátizsákos túrázás, hisz’ gyerekkorom óta jártam az erdőt. És éppen ezért néztem Rockenbauer Pál Kilimandzsáróról szóló sorozatát. A sorozatnak két része volt, az egyik rész maga a filmes beszámoló, a másik rész pedig egy stúdióbeszélgetés volt. Mivel rengeteg anyaguk kimaradt, és sajnálták ezeket kidobni, hiszen ezek is érdekes felvételek voltak, ezért kitalálták, hogy egy stúdióműsort csinálnak, amelyben az expedíció résztvevői beszélgetnek egymással, és rövid bejátszásokkal illusztrálják mindazt, amiről beszélnek.

Ezt a magyar kritika rettenetesen fanyalogva fogadta, és ez Palit nagyon bántotta, lelki alkata miatt a kelleténél még érzékenyebb volt az igaztalan elmarasztalásokra. Én teljesen ismeretlenül odamentem egyszer a Televízió folyosóján hozzá, hogy 'szeretnék gratulálni neki a sorozathoz, és hogy ne törődjön ezekkel a kritikákkal, nekem nagyon tetszik, amit csináltak, még a stúdióműsor is'. Merthogy ez végre nem csak a heroikus mászást, a nagy távlatokat, a nagy panorámákat mutatja, hanem olyan pici csodákat, apró szépségeket, amihez 'le kell guggolni'.

Palival való barátságunk így kezdődött, de a film, a Másfélmillió is. Én ugyanis akkor olvastam John Hillaby Gyalogszerrel Európában című könyvét, ami arról szólt, hogy az író Északról Délre keresztülgyalogolja a kontinenst. Palinak felvetettem, hogy menjünk mi is keresztül Magyarországon, és erre az ötletre ő rögtön vevő volt. Mindez még a Natura szerkesztőség megalakulása előtti évben, 1977-ben történt.

Ő akkor az Ismeretterjesztő Főszerkesztőségen dolgozott, én pedig az Ifjúsági Osztályon. Először az volt a terv, hogy az Ifjúsági Osztályon csináljuk meg ezt a sorozatot ’Fiatalok, induljatok!’-címszóval. Elkészítettük a műsortervet, a költségvetést, a film nyersanyagszükségletét. Csakhogy a forgatáshoz 16 ezer méter színes negatív filmet kértünk, ami akkoriban a legdrágább volt, és az egész főszerkesztőségnek nem volt ennyi az éves kerete. Úgyhogy azt mondták, hogy sajnálják, de mégsem tudják vállalni, mert ha elvisszük az egész főszerkesztőség színes negatív keretét, akkor nem készülnének gyerek-játékfilmek, nem készülne semmi nívósabb, igényesebb dolog.

Csakhogy abban az időben Nagy Richárd volt az elnök, aki szeretett vadászgatni, és a vadász barátai rágták a fülét, hogy induljon már olyan műsor, amely a vadászokról, és a vadászoknak szól. Ehhez kellett egy kis szerkesztőséget alkotni, ahol ezek a vadászműsorok készülhetnek. De ha ez egy természetfilmes szerkesztőség, akkor evidens, hogy a főszerkesztője csakis Rockenbauer Pál lehetett. Pali először nem akarta elvállalni ezt a vadász-dolgot, mert nem szerette a vadászokat, de aztán mégis odaállt a Nagy Richárd elé, hogy vállalja a Natura szerkesztőséget, hogy ha megcsinálhatjuk a Másfélmilliót, aminek ez és ez a pénzigénye, filmnyersanyag igénye, vágókapacitás igénye. És Nagy Richárd mindenbe belement. Egyébként ő nem csak a 'zsarolásnak' engedett, hanem rögtön föl is ismerte, hogy ebben nagy lehetőség van.

Így jött létre az ötletet kimunkáló stáb: a Pali meg én, ugyanis ketten kezdtük az egészet. Az eredeti terv még az volt, hogy minden kéktúra-szakaszt más évszakban látogatunk meg. Így hát egy ideig azon folyt a vita, hogy a Zemplén tavasszal, vagy ősszel a legszebb, vagy a Balaton-felvidékre szüretkor lenne érdemes menni, vagy mandulavirágzáskor. Egy évig vitatkoztunk azon, hogy melyik hegységet melyik évszakban érdemes forgatni, de nemigen tudtunk megegyezni, hiszen minden hegység minden évszakban gyönyörű. És ekkor jött Palinak az a zseniális ötlete, hogy hagyjuk az egész vitát, gyalogoljuk végig egy menetben az egészet. Elindulunk nyáron, és mire megérkezünk, ősz lesz. Ez egyben az egész sorozat dramaturgiai pillére is lenne.


Az 1979-es indulást még két évnyi aprólékos előkészítő munka előzte meg, amihez az is hozzátartozott, hogy a rendező és asszisztense időt nem kímélve előzetesen bejárták a teljes, több mint 1100 km hosszúságú útvonalat.

Peták I.: Azzal kezdődött a szerkesztői munka, hogy egy éven keresztül az útvonallal kapcsolatos információkat gyűjtöttem össze. Mindenfajta szakanyagot, a néprajzi szakanyagtól kezdve a biológus szakanyagáig, és minden településre írtam egy levelet az akkori tanácselnöknek, vagy tsz-elnöknek, hogy kérek a faluról minden információt, mert jövünk forgatni. Mikor együtt volt az anyag, akkor született egy vázlat, hogy mit érdemes megnézni. Vagyis már tudtuk, hogy majd kit és mit kell keresni.

Szarvaskő példáján szemléltetve: Juhász Árpád leadta a geológiai részt, a Paládi-Kovács Attila leadta a néprajzi érdekességeket (és akkor még azt is leírta esetleg, hogy kit keressünk, milyen ’János bácsit’). Pócs Tamás botanikus pedig azt, hogy milyen növények vannak, amelyek különlegesek. Egy év után adtam át Palinak ezt a hatalmas anyagot. És amikor 1978 őszén az előzetes terepszemlekor az útvonalat Pali és Sáfrány József végigjárták gyalogosan, akkor Szarvaskőre érve megnézték, hogy ott van-e a jégkori növénytársulás, ott van-e a párnaláva, és hogy hogyan néz ki ez a különálló szérű rendszer. Közben persze összeismerkedtek a potenciális riportalanyokkal. Így készült el a meglehetősen pontos forgatási rendje a Másfélmillió lépés forgatása minden napjának. Tehát a szakanyag és a személyes szelekció után derült ki, hogy mi az, amit mindenképpen filmre akarunk venni. Az előzetes bejárás azért is volt jó, mert a személyeket már ismertük, ezért, amikor megérkeztünk hozzájuk, már személyes ismerősként köszöntötték Palit, és nem pedig úgy, hogy itt van ez az idegen stáb, mit akarnak ezek.

Heincz László: Ha az ember elkezdi nézni ezt a filmet, akkor úgy tűnik, mintha azokkal az emberekkel, akik ott elénk jönnek, és beszélnek, sírnak, nevetnek, valóban ott, abban a pillanatban találkoztunk volna. Ez az esetek többségében nem így volt, ezeket a riportokat, beszélgetéseket megelőzte a gyalogos terepszemle, és a „szereplőinkkel” való előzetes beszélgetés, majd levelezés. És az már a rendező, az operatőrök, illetve a vágó mesterségbeli tudásán múlott, hogy ezek a jelenetek annyira spontánnak tetszenek a filmben. Voltak persze olyan személyek is, akikkel valóban akkor találkoztunk és a terepszemlekor még nem ismertük őket, de ez volt a ritkábbik. A sorozatnak a váza, az egy mélységesen precíz és alázatos, sok éjszakába nyúló előkészítő munka eredménye.


A csapat összeállításához biztos alapot adott, hogy Rockenbauer Pál és Szabados Tamás operatőr már jó néhány filmben dolgoztak együtt. A Kilimandzsáró meghódításakor velük volt Stenszky Gyula is, akiről szintén köztudott volt, hogy rávehető ilyesfajta kalandokra, nem meglepő, hogy a Másfélmillióra is felkérték. Így a csapat tagjai (ha a csapattagok nevére kattintunk, megtekinthetjük a szereplők fotóját): Rockenbauer Pál rendező, Peták István szerkesztő, Szabados Tamás operatőr, Stenszky Gyula operatőr, Sáfrány József rendezőasszisztens, Tubai László segédoperatőr, Faludi Sándor hangmérnök, Heincz László világosító. Mivel a túra nyitott volt, elvileg bárki csatlakozhatott, ezért olyan tagjai is voltak a csapatnak, akik nem dolgoztak a Televízió kötelékében: Tolnai Ferenc a mérőkereket tolta, Petres Pál pedig számítástechnikus volt, aki kifejlesztett egy elektronikus lépésszámlálót. Sajnos a lépésszámláló a Bódvaszilas-Jósvafő szakaszon bemondta az unalmast.

Peták I.: A gyártásvezető Péterfay Attila volt, ő nem gyalogolt velünk, neki az volt a feladata, hogy a mi sirámainkat fogadja Budapesten és próbálja meg valahogy teljesíteni. Ő meghatározott időnként jött Pestről Volgával, és hozta nekünk az új nyersanyagokat, és vitte a már leforgatott nyersanyagot, mert a színes film érzékeny a hőre, minél gyorsabban hűtőbe kellett tenni. Két és fél hónap alatt tönkrement volna, ha az összeset visszük egyszerre.

Az, hogy a narrátor Sinkó László legyen, Pali ötlete volt. Ő is lelkes természetjáró, ezért, és Pali kedvéért vállalta el - mert mindig tudomásul kell venni, hogy nagyon fontosak a személyes ismeretségek az ilyen produkcióknál. Arra nem biztos, hogy rá lehet venni bármely színészt, hogy legyen szíves jöjjön föl a Nagy-Milicre, ott aludjon sátorban, és gyalogoljon le velünk Füzérig. Őt rá lehetett venni, sőt, boldogan jött, és mondja is az első részben, hogy sajnálja, hogy nem tud velünk végig gyalogolni, de amikor tud, csatlakozik a csoporthoz. És csatlakozott is többször.


A stáb a július 30-ai indulás mellett döntött, és úgy határoztak, hogy keletről, a Nagy-Milictől haladnak nyugat felé. Napi 13 és 18 kilométer közötti gyaloglást terveztek be, ugyanis ha ezt 4 óra alatt megteszik, akkor mindig marad 5-6 óra forgatásra. Kulisszatitkok a vándorlásról.

Peták I.: Iktattunk be azért szabadnapot is, egyrészt hogy a ruháinkat ki tudjuk mosni, másrészt, ha netán csúsznánk és valami fantasztikus dolog kimaradt volna, akkor azt tudjuk pótolni. Így jött ki, hogy október 15-ére tudjuk befejezni a forgatást az Írott-kő alatt, a Szent Vid kápolnánál, pontosabban a cáki szelídgesztenyésben. Hetvenhat napon keresztül gyakorlatilag nem jöttünk haza, nem volt szombat és nem volt vasárnap, hanem két és fél hónap terepi munka volt. Ez munkának számított, ez volt akkor a feladatunk.

Szabados Tamás: A Másfélmillió lépésért 31 forintot kaptunk naponta, meg a fizetésünket. Mindenki ebből kellett, hogy ellássa magát. A turistaszállásokat természetesen a gyártásvezető kifizette.

Heincz L.: Az első napok még ’helybenjáró napok’ voltak. Ekkor forgattuk le - előre – a Zemplén hangos riportjait, hogy az első menetnapok fizikai nyűgeit könnyebben viseljük. Négy nappal korábban mentünk föl, és azok alatt a napok alatt forgattunk, illetve tréningeztünk hátizsákkal a hegyen, hogy meglegyen a kondíció a következő két és fél hónapra, ekkor osztottuk el a közös felszerelést is. Majd végre július 31-én reggel 7-kor elindultunk.

Az eredeti terv szerint egyébként, a tizennégy részes Másfélmillióból - tekintettel arra, hogy tizenhárom nagyobb tájon át vándorol a csapat, és tekintettel arra, hogy az egész menet ősszel zajlik - a tizennegyedik részben lett volna egy adag téli Bükk, egy adag tavaszi Zemplén, illetve egy adag nyári Kemeneshát. De nem sikerültek sem a téli, sem a tavaszi, sem a nyári felvételek, mert nem volt megfelelően karakteres az évszak. Télen kiolvadt alóluk a hó a Bükkben, tavasszal úgy kellett a kökörcsineket nyílásra lehelni, olyan hideg volt még. Végül a hűvös, esős, ’79-es nyár nem tette lehetővé ennek a háromévszakos ráadásrésznek az elkészítését (Ellenben a bakonyi anyag olyan nagyra duzzadt, hogy két részre osztotta a rendező, így mégis tizennégy részes lett a Másfélmillió.)

Peták I.: Azt megfogalmaztuk, hogy húsz-huszonkét kiló az, amit az ember vihet magával. Paliék pedig összeszedték a mindig aktuális mennyiségű nyersanyagot, a kamerákat, mindent, egy kupacba rakták az egészet és lemérték, hogy hány kiló. És kiszámolták, hogy minimum hány ember kell, hogy el tudjuk vinni a forgatáshoz szükséges dolgokat (plusz mindenkinek a személyes holmija). Így alakult ki a tíz fős stáb. Ráadásul a két operatőrt mindig kíméltük. Az nem megy, hogy cipekedik, liheg, majd azt mondjuk, hogy 'na forgass'. Rajtuk könnyíteni kellett, hogy tudjanak jól forgatni. Egyébként a két operatőr cserélgette a kamerát, azaz a nehezet és a könnyűt. A nagy gép volt a vezérgép, míg a kicsi elsősorban vágóképezett. De amikor kettévált a csapat, akkor mind a kettő teljes értékű kameraként dolgozott.

Szabados T.: Két Ariflex gépet használtunk, a kicsi egy négy és fél kilós gép volt, a nagy, amivel a hangos felvételeket csináltuk, az hét és fél kilót nyomott. Felváltva cipeltük a hangos, nagy kamerát és a kicsit, egy hétig én, egy hétig Stenszky Gyuszi. Mindig hétfőn hajnalban cseréltünk, és várta az ember, hogy elteljen a hét, hogy a kisebb gép legyen nálam, mert azzal könnyebb mozogni. Egy hét és fél kilós kamerát nem volt könnyű végig cipelni egy ilyen túrán. Különben nagyon sokszor átvállalták tőlünk a többiek, és vitték egy darabig. A kicsiben csak 30 méter anyag ment, tehát csak hárompercnyi anyag, amelyet elő kellett készíteni, s ez nem kevés munka volt. És hát nem nagy-statívot vittünk, hanem kis rúdstatívot. Stenszky Gyuszinak csináltattak egy olyan teleszkópos túrabot-szerűséget, amit ha kihúzott, a tetejére rá lehetett rögzíteni a kamerát. Úgy lehetett vele forgatni, hogy végül is a kamera az pontosan le volt fikszálva. Ez egy félstatív lett, és ez volt Stenszky Gyuszi mászóbotja is egyben.

Fujira és Kodakra dolgoztunk, ez drága nyersanyag, jó minőségű film volt. És mégis megy tönkre, mert ugye az évek alatt ez fakul.

A hangmérnök nyakában mindig ott lógott a Nagra, a ’nagy Nagra’, amely a világ filmgyártásában azokban az években egy sűrűn használt eszköz volt. És ez a nagy tömegű őrület ott volt mindig Faludi Sanyi nyakában. Ugyanis abban az időben egy ilyen masina 13 kilós volt. Ma már 27 deka, egy ugyanannyit tudó gép.

Peták I.: Mindenki annyi saját cuccot pakolt be, amennyit akart. Elég racionálisan pakoltunk, tehát elég három alsónemű, elég három ing. De két nap elteltével úgy éreztük, nagyon sok a cucc. Egy hét múlva a cuccok nagy részét kiszórtuk a hátizsákból és hazavitettük a gyártásvezetővel. Bőven elég volt két trikó, két alsónemű, az egyik volt rajtunk, a másikat kimostuk, és úgy gyalogoltunk, hogy az egyiket mindig a hátizsákra akasztva szárítottuk, lehet is sokszor látni a képeken.

Mindig hajnaltájt keltünk, általában fél hat-hat körül már fönn voltunk. Kávét, teát főztünk, reggeliztünk, és utána indultunk általában 7 és 8 között. A mosdás sokszor gondot jelentett, főleg, mikor kint a szabadban sátraztunk. Még akkor is, ha patak mellett. És például néhányan elhatároztuk, hogy leszokunk a dohányzásról, plusz elkezdünk szakállt növeszteni, egyikünk se volt szakállas. De attól, hogy nem dohányoztunk, még idegesebbek lettünk, egymás rigolyáit akkor kezdtük fölfedezni, zavart a nem-mosdás, úgyhogy egy hét után úgy nézett ki, hogy szinte fölrobban a csapat, mert annyira feszült volt a légkör. Ilyenkor az expedícióvezetőnek, vagyis a rendezőnek a feladata, hogy lenyugtassa a kedélyeket, és helyre rakja a társaságot. És ezt Pali meg tudta csinálni, az ő személye annyira fontos viszonyulási pont volt. Egy hét után tényleg megnyugodtak a kedélyek, utána már nem volt semmi gond a forgatás alatt.

Szabados T.: Mi operatőrök szép lassan belejöttünk, hogy mi fontos. Egy lépkedő láb például nagyon sokat kifejez. De milyen lépkedő láb? Nem mindegy, hogy milyen helyzetekből mutatja a kamera ilyenkor. Arra például hamar rájöttünk, hogy olykor érdemes előre menni a kamerával. Ha olyan szép hely van, mint Füzér, ott jól előre megy az operatőr, és akkor készíthet felvételt a közeledő társaságról a várrommal a háttérben. Vagy a fasorok végébe érdemes elmenni, és felvenni, ahogy menetel szembe a csapat. Akkor az ember azt mondta a többieknek, hogy na, egy picit üljetek le, egy picit dumáljatok, és addig az operatőr előrement.

Ezeknek a sorozatoknak a barlangi részeit 99%-ban Stenszky Gyuszi csinálta. Nagyon nagy barlangász voltam, de egyszer beszorultam és attól kezdve nem voltam lelkes barlangjáró. Gyuszi a három nagy barlangi felvétel során az Alba Regiától kezdve az Esztramosig a legnehezebb helyekre lement Tubai Lászlóval. De ugyanakkor nincs az a hely, ahová föl ne másztam volna. Mindenre képes egy operatőr azért, ha egy képnek szüksége van olyan különleges nézőpontra, ahonnan a legjobban fest a látvány.

Előfordult az is a forgatás során, hogy vissza kellett menni valamit pótlólag megcsinálni. Például kiderült, hogy egy görög katolikus mise szépségét csak ezen és ezen a napon lehet fölvenni, mi pedig akkor már előrébb voltunk. Ilyenkor engem a gyártásvezető kocsival visszavitt, és amikor leforgattam a misét, megint visszafuvarozott a stábhoz. Vagy megtörtént, hogy tönkrement négy-öt napi anyagunk, ahhoz is vissza kellett menni, és egy csomó pótfelvételt készíteni. Péterfay Attila gyártásvezető kocsival visszavitt, csináltam pár felvételt, és aztán megint vissza a stábhoz.

Heincz L.: A következő tavaszon vissza is kellett mennünk a Mátrába, mert amikor a bódvarákói Rákóczi-barlangban forgattunk, a kamera beleesett a vízbe. Megsérült a nyersanyag is, de a fő probléma az volt, hogy az ütéstől eldeformálódott a kazetta. És onnantól kezdve a benne forgó anyag fényt kapott. Egy csomó bükki és mátrai felvételt meg kellett ismételni, mert tönkrement. A mátrafüredi Avar szállóban laktunk, és onnan jártunk föl a Mátrába, meg a Bükkbe pótolni gyalogmeneteket.

Cikkünk többrészes, a következő, naponta frissülő részekben további kulisszatitkokat tudhatunk majd meg a forgatásról, a csapat tagjainak túrafelszereléséről, és a film utómunkálatairól. Folytatás holnap.

2008. szeptember 30., kedd

Az isteni Coldplay az elbonósodás útján

Coldplay koncert Budapesten

| 2008. 09. 24., 10:49 | Frissítve: 2008. szeptember 24., szerda 12:04

Az isteni tekintetű és testű Chris Martin felvonult csapatával, hogy közel két óra alatt megmutassa, milyen egy eposzban átnyújtani egy egész életművet. A Radiohead-U2-fejlődési ívet leíró zenekar csak rengeteg díszítéssel, gömbökkel és konfettikkel tudta ezt megtenni. Megértem a Coldplay-rajongókat, de óva intem őket az elbonósodás felé kacsingató fürtös hajú rocksztár önfeladó szeretetétől.

(Invokáció) Jay-Z-vel és keringővel melegítik a közönséget, akik utóbbira a szalagavatóbálokat felidézve, táncolni kezdenek, a körben ülő közönség meg ritmusra tapsol, amikor elsötétedik, és megszólal az egyik ugyanolyan szám, a Life in Technicolor. A zenekart még egy függöny választja el a közönségtől, nem véletlenül, mert óriási színház veszi kezdetét Violet Hill-lel [1] és Clocks-szal [2] indítva, bár az eposzt és a drámát kezdő műfajtörténészekhez hasonlóan nem keverném, de a Viva la vida-lemez koncertje egyszerre volt mindkettő. Sok gömbös, lézeres és kivetítős díszítés, és rengeteg epitheton ornans (eposzi jelző) a szépséges és arany torkú Chris Martin felé. A Coldplay nem spórolt semmit, a 15 ezer néző pedig, nincs jobb szó, őrjöngött. A koncert végén például a tapsolás közben lábukkal dobogni kezdtek, amihez képest a Karthagó elefántdübörgése állatkerti séta.

Klikk, mert itt még nem bonósodik

(Enumeráció) Lássuk be, hogy egy kemény szívű férfit a hideg rázza ki az ilyen nyílt tekintetű Chris Martinoktól, akikért a fél ház sikongatva rajong, ráadásul még jó hangja is van, plusz Gwyneth Paltrow-val megnyert mindent, ami a versenyben megnyerhető. De a leleményes Martin annak ellenére szimpatikus volt, hogy benne van az elbonósodásért felelős genetikai hiba, ami miatt hamarosan földrészt választ magának, esetleg súlyos betegségtől sújtott gyerekeket, akiket jól megmenthet. A U2 eleve egy kitörölhetetlen gyerekkori emlék lehet neki, mert a látványos koncert és az utolsó két album számai sokszor emlékeztetnek minket az ír együttesre, ami nem jó. De az igazán fontos minta a Radiohead volt, hiszen a Parachutes album ideje maga az úgynevezett Nagy Thom Yorke-éra Bends-cel és az OK Computerrel. Ezért a Coldplay nekem csak lányos-lájtos Radiohead, bár megértem a fürge lábú és érző szívű Martint, hogy ennyire a hatásuk alá kerültek.

A Radioheadtől eljutni a U2-ig az nem fejlődési ív, viszont a Coldplay mégis megtalálta a sok erős hatás között azt a klimpírozós szegmenst, amire a népnek szüksége van. A bizonyíték erre, hogy az In my place [3] alatt már úgy énekel a közönség, mintha külön hangsávban hozták volna, pedig ez még csak a koncert eleje, a göndör hajú, de most kopasz Martinnak még semmit nem kellett tennie, és már mindenki megőrül érte, annyira könnyen adta magát a közönség. Persze itt már felhangzik a "Jó itt lenni veletek", ami igazából úgy hangzott, "jouetleniveltek." Az isteni származású Martinnak sikerül egy személyben megvalósítani a bátor Akhilleusz és az okos Odüsszeusz minden erényét, egyszerre kezeli személyes ügyként a koncertet, de már nem vakmerő, csak a biztosra hajt. Korunk véres csatáiban és erőszakos környezetében képes megmutatni egy nyugodt világ képét, sokkal emberibb minden eddigi eposzi hősnél, és még a hangja is jobb.

Isteni mellű beavatkozás

(In medias res) A Delacroix-kép hatalmas, szabad melle alatt gyors kezű Martin fel-le rohangált a hosszan elterülő, közönség közé befutó színpadon, mindenhol képes volt zongorázni egy kicsit, majd a koncert egy pontján az Aréna másik felében bukkant fel három gitárossal, és így idézték meg azt a valaha volt klubkoncertes hangulatot, amihez már semmi közük nincs. Ez külön lehetőséget biztosított a rajongóknak, hogy egyszerre fotózzák le a négyfős csapatot. Bár kit érdekel a többi három, ha Chris Martin ennyire jól néz ki, gondolhatja egy éber 16 éves.

A Perfect day már kicsit Michael Flatley-t idézte, de a nyurga lábú Martin nem kezdett el ugrálni, viszont a Lost esetében tuti, hogy a jó öreg Michael Jacksontól nyúlták le az üstdobozást, az eredeti Bad-kazettámra esküszöm, de mindegy, mert az egész Viva la vidán végigfut ez a kanyargó motívum. Azért Szkülla mind a hat feje előbukkan abban a rajongói rémálomban, ami összegzi a Coldplay eddigi munkásságát, mert egyszerűen a Parachutes és A Rush of Blood to the Head dalaival egy mondatban nem is említem a másik kettőt, ezeken találhatóak a Politik [4], a Trouble [5], a Shiver, a Yellow, a Clocks, az In my Place, míg a harmadikról a Fix You [6] és a Hardest part [7] ugrik talán ki. Az újról meg ez az üstdobozás. A Coldplayt kedvelők nagy szerencséje, hogy a zenekar nem hozza őket zavarba, itt nem érezhetünk olyat, hogy valamelyik számot nem ismerjük, mert szinte mindegyik ugyanolyan. Én például meg voltam győződve róla, hogy a Viva la Vidát [8] háromszor játszották el, mindig, amikor valakinek beugrott, hogy a francnak hoztak üstdobot.

Jó kedvünk telén

(Deus Ex Machina) Az egy és háromnegyed órás nagyszabású koncert ún. elemelt pillanata, amikor az Aréna minden érzelme erősen sűrűsödni kezd fürge ujjú Martin Hardest part [9]-előadásán, amit a közönség között egy zongorán klimpíroz el. Megszakad az ég az énekes körül ülő edzett szívű férfiak, meg könnyes tekintetű nők miatt, amikor az egyik dalba beleénekli, hisz improvizálni is tud a gyors gondolkodású Martin, Budapestet és a magyar koncertre ellátogató tizenötezer embert. Jó, nem név szerint, mert ez nem egy unalmas enumeráció, de akkor is.

A végén a seregek elvonulása előtt jön a már felidézett elefántdübörgés, legördül a VIVA-zászló, konfettieső, ahogy minden rendes homéroszi eposzban, és ekkor már felállva táncolnak a leglustábbak is, a zenekar elmegy, majd visszajön letolni a Yellowt [10]. Ilyen egy rendes koncert, szívünkben derű.

2008. augusztus 14., csütörtök

Dopping sport

Angel Heredia szerint az atlétika, az úszás, a sífutás, a kerékpár menthetetlen, és a golf sem tiszta

Kitálal az olimpikonokat pumpáló doppingbáró

szerző: Sztankóczy András
2008. augusztus 13. szerda
olvasási idő 15 perc
Fórum


Két éven át bujkált álnéven Texasban, de aztán az FBI megtalálta. A bizonyítékok – lehallgatott telefonbeszélgetések, elcsípett e-mailek, számlakivonatok – hatására megtört, és beszélni kezdett. Végül kiegyezett a hatóságokkal, vállalta az együttműködést, azt, hogy mindent elmond, és hogy csak az igazat. A mexikói Angel Herediával, a sztárok 33 éves doppingdílerével a Der Spiegel című német hetilap készített interjút, ebből közlünk részleteket. Az interjú végén pedig rövid leírást adunk a cikkben szereplő szerekről és szereplőkről.

– Megnézi a százméteres síkfutás pekingi döntőjét?
– Persze. De tiszta olimpiai győztest nem fogunk látni. Még csak tiszta résztvevőt sem.

– A nyolc futóból…
– …nyolc be lesz doppingolva.

– Ezt persze bizonyítani nem lehet.
– Mégis kétséget kizáróan így van. A 10,0 és a 9,7 másodperc között a dopping a különbség.

– A szerek képesek bárkiből világrekordert csinálni?
– Nem, ez tévhit. Valójában elképesztően keményen kell edzeni, nagyon tehetségesnek kell lenni, és szükség van egy edzőkből és segítőkből álló tökéletes csapatra is. És csak ezután teszik hozzá a legjobb doppingszerek a különbséget. Ez az egész egy kompozíció, egy szimfónia. Minden mindennel összefügg, és a szerek hosszú távon játszanak szerepet: segítenek abban, hogy ki tudd magad pihenni, hogy el tudd kerülni a leépülési fázisokat. Röplabdázni a strandon, az lehet, hogy egészséges – az élsport nem az. Szétrombolod a tested. Marion Jones például…

– …ötszörös érmes Sydney-ben…
– …olyan keményen edzett, hogy az páratlan. A szerek védték a sérülésektől. Aztán győzött, és begyűjtötte az érmeket.

– Büszke rá?
– Igen, persze, még mindig. Hatalmas teljesítmény marad, és ne gondolják, hogy Marion vetélytársai szerencsétlen becsapottak voltak.

– Nem amerikai problémáról van szó?
– Micsoda? Minden ország, minden szövetség, minden élsportoló érintett, és a felelősök közé tartoznak a nagy cipőgyártók is, a Nike, az Adidas. Ismerek sportolókat, akik rekordokat futottak, egy évvel később megsérültek, és jött a telefon: ötven százalékot leveszünk a szponzori pénzedből. Mit gondolnak, mit tesznek ilyenkor ezek a sportolók?

– Magyarázza el, ön mit tett az ügyfeleinek?
– A sportolók állandóan pletykákat hallanak, és aggódnak: a konkurenciának más trükkjei vannak, hogy elkaphatják őket, ha utaznak. Nem szabad hibázni, mert egy hiba karriereket tesz tönkre.

– Tehát a sportolók terapeutája lett doppingügyekben?
– Inkább edzőjük. Együtt találtuk ki, melyikük szervezetének mi a jó, és hogy milyen lebomlási időkkel kell számolni. Javaslatokat készítettem koktélokra és kúrákra, attól függően, hogy a sportoló mennyi pénzt szánt rá. Utcai doppingszerek olcsón, dizájnerszerek néhány tízezer dollárért.

– Marion Jonesnál?
– Nála a pihenőfázisok voltak a kritikusak. Versenyről versenyre ment 2000-ben, szüksége volt pihenésre. Kapott EPO-t, növekedési hormont, adrenalininjekciókat, inzulint. Az inzulin edzés után segít a fehérjeitalokkal együtt, mert gyorsabban szállítja a fehérjét és az ásványi anyagokat a sejtekhez.

– Jones félt az injekcióktól.
– Igen, ezért kevert össze három alkotóelemet egy injekcióba az akkori férje, C. J. Hunter és az edzője Trevor Graham. Pedig nem ajánlottam nekik, szerintem kockázatos volt.

– Milyen kapcsolat fűzte a sportolóihoz?
– Üzleti. Határértékekről és adagolásokról volt szó. Marionnal ritkán beszéltem. Az edzőjén keresztül futott a dolog.

– Létezik a doppingolásnak ritmusa?
– Igen, amikor a szezon véget ér, októberben, várunk pár hetet, hogy a szervezet kitisztuljon. Aztán novemberben bepakoljuk a növekedési hormont és az EPO-t, majd hetente kétszer átvizsgáljuk a szervezetet, nehogy csomók képződjenek a vérben. Plusz jönnek a tesztoszteronlöketek. Ez az első program nyolc-tíz hétig tart, aztán szünet.

– Ekkor rögzítik a szezon céljait?

– Igen, ez a sportolótól függ. Néhányan áprilisban akarnak jó időt futni, hogy szerződéseket kapjanak a legnagyobb versenyekre, másoknak csak a válogatók járnak a fejükben, az amerikai kvalifikációs versenyek a világbajnokságokra, s vannak, akiknek a céljuk az olimpia. Aztán beindítjuk a kijelölt célhoz igazított visszaszámlálást, és elkezdődik a következő ciklus. Ismernem kell jól a sportolóimat, és tudnom kell, hol melyik szövetség milyen módszerekkel tesztel.

– Honnan lehet ezt tudni?
– Éberség. Informátorok.

– Annak idején maga is jó diszkoszvető volt. Miért kezdett el doppingolni?

– Amiért minden sportoló: mert mások is doppingolnak. Hirtelen olyan fiatalok, akiket addig megvertem, tíz méterrel nagyobbakat dobtak. Aztán megsérültem, de szerettem volna mégis bekerülni az olimpiai csapatba. A dopping azzá vált számomra, ami a legtöbb sportolónak: a sport része. Ha ma 12 órát edzel, az edződ holnap megint 12 órát vár tőled. Doppingolsz, mert ez másképp nem megy. Én mindent elolvastam, ami csak elérhető volt, beszéltem más sportolókkal, és hamarosan elterjedt, Angel jól kiismeri magát ezekben az ügyekben. Először csak tanácsért jöttek hozzám. Így kezdődött, aztán Trevor Graham edző megkérdezte, tudnék-e neki segíteni.

– Mi tette önt alkalmassá arra, hogy a világ legjobb sportolóinak doppingdílere legyen?
– Az édesapám kémiaprofesszor, imádom a kémiát. És sportoló voltam. Megszállottan megtanultam mindent. Igazi élvezetté vált: a legjobbakkal dolgozhattam, és még jobbakká tehettem őket. Egy példa. Mindenki az EPO-ról beszél. Divatos. De az EPO vas nélkül csak félig működik olyan jól. Vannak olyan oxigénhordozók, amelyek felturbózzák az EPO-t. Az én szeremet EPO-sokszorosítónak nevezem, s ha beinjekciózom, megtízszerezem az EPO hatását.

– Vannak más titkai?
– Ó, persze. Vannak tabletták a vesének, amelyek a szteroidok maradványait blokkolják: ha a sportolók vizeletmintát adnak, ezek a maradványok nem választódnak ki, így a tesztjük negatív marad. Vagy létezik egy enzim, amely lassan fal fel fehérjéket. Az EPO proteinstruktúrákból áll, így aztán ez az enzim gondoskodik arról, hogy egy versenyző B próbája egészen más eredményeket mutasson, mint az A próba. Aztán akadnak anyagok, amelyeket pár órával a verseny előtt kell bevenni, és megakadályozza az izmok elsavasodását. Az EPO-val együtt valóságos csodát művelnek. Húszféle doppingszerem van, amelyek még mindig kimutathatatlanok az ellenőrzéseknél.

– Létezik valamiféle sablon
?
– Igen. Mindig több dolgot kombináltam. Volt például egy szerem, Actovison, amelyik a vérellátást javította – nem kimutatható. Ehhez jöttek a növekedési faktorok: az IGF–1 és IGF–2. És az EPO. Az EPO megnöveli a vörös vértestek számát és így az oxigéntranszportot. Minden sportoló számára ez a kulcs. A sportoló gyorsan akar regenerálódni, a terhelés szintjét magasan szeretné tartani, állandó teljesítményt akar nyújtani.

– Még egyszer: állandó teljesítmény világszínvonalon dopping nélkül elképzelhetetlen?
– Igen. 44 másodperc 400 méteren? Elképzelhetetlen. 71 méter a diszkosszal? Kizárt. Előfordulhat, hogy valaki egyszer hátszéllel 9,8 másodperc alatt futja a százat. De tízszer egy évben tíz alatt esőben és hőségben? Csak doppinggal.

– Tesztoszteron, növekedési hormon, EPO, ez volt a kombinációja?
– Igen, egyéni változatokkal. És így csodálatos dolgok válnak lehetővé. Jerome Young 2002-ben a harmincnyolcadik volt a 400 méteres világranglistán, aztán elkezdtünk együtt dolgozni, és 2003-ban majdnem minden nagy versenyt megnyert.

– Hogyan fizették önt?
– Éves honoráriumot kaptam. Nagy eredményeknél 40 ezer dolláros bónusszal.

– Az atlétái 26 olimpiai érmet nyertek. Mennyi pénzt keresett?
– Számoljunk úgy, hogy 16-18 eredményes sportoló egy évben, és 15-20 ezer dollár sportolónként. Jó életem volt.

– De nem volt rossz az, hogy a sportvilág árnyékában kellett élnie, ahol senki nem láthatta?
– Nem, bár ritkán mentem el a nagy versenyekre, ez csak a féltékenység miatt volt. Az amerikaiak nem akarták, hogy a jamaicaiakkal dolgozzak, és viszont. De árnyék? Nem. Ez az egész egy lánc volt, a sportolóktól az ügynökön át a szponzorokig, én ennek voltam a része, és mindenki tudta, hogyan játsszák ezt a játékot. És mindenki így akarta, mert így gazdagodtak meg belőle.

– Maurice Greene? A százas szupersztár az olimpiai mozgalom egyik példaképe, esküszik rá, hogy tiszta.
– Hazugság. 2003-ban és 2004-ben együtt dolgoztunk.

– Vannak bizonyítékai?
– Igen, például egy tízezer dolláros átutalás.

– Greene azt állítja, barátoknak adott pénzt. Mit kapott öntől?
– IGF–1-et és IGF–2-t, EPO-t és ATP-t, vagyis adenozintrifoszfátot, ami erősíti az izom-összehúzódást.

– Kimutathatatlan?
– Kimutathatatlan. Használtunk krémeket is, amelyek nem hagynak nyomot maguk után, és lényegesen emelik a sportolók tesztoszteronszintjét.

– A sport minden szintjén doppingolnak?
– Igen, csak a dopping minősége különbözik. A szegények egyszerű szteroidokat vesznek, és reménykednek, hogy nem ellenőrzik őket. Ha a sztárok közé tartozol, havi ötvenezer dollárt keresel, ehhez jönnek még a fellépőpénzek, a cipőszerződések. Befektetsz százezer dollárt, és én építek neked egy kimutathatatlan dizájnerszert.

– Magyarázza el, mik ezek!
– A dizájnerdoppingok több olyan szerből állnak össze, amelyek a kívánt reakciót idézik elő. És aztán megváltoztatok bennük egy-két molekulát a lánc végén, így az egész nem akad fenn a tesztelések szűrőjén.

– Az ellenőrök vadászata a sportolókra…
– … maga is sport. Versenyfutás. Egy-két évvel előrébb kell lennünk. Tudnunk kell, melyik gyógyszer hol tart a kutatásban, állatkísérletekben, hogyan tudjuk beszerezni. És ismernünk kell az ellenőrök módszereit.

– Megnyerhetik az ellenőrök ezt a versenyt?
– Elméletileg igen. Ha minden szövetség, szponzor, menedzser, sportoló és edző összefog, és minden pénzt bevetnek, és minden sportolót hetente kétszer ellenőriznek, csak akkor. Ami most folyik, nevetséges. Alibi. A pénzt megspórolhatnák, adják nekem, és szétosztom a mexikói árvák között!

– Az elképzelés, hogy a sport tiszta verseny, rögzített szabályok között, a valóságban már rég halott?
– Persze. A nagy sporteseményeken ötezer dollárt kap az, aki a nyolcadik lesz. Az első százezret. Ezen elgondolkodik a sportoló, és azt mondja, hogy amúgy is mindenki doppingol, amiben igaza is van. Azt gondolják, hogy egy sportoló ideákról és erkölcsről elmélkedik? A tiszta csúcsteljesítmények mesék, barátaim.

– Tulajdonképpen a doppingszerek engedélyezése mellett érvel?
– Nem, de azt gondolom, hogy az EPO-t, az IGF-et és a tesztoszteront engedélyeznünk kellene, aztán az adrenalint és az epitesztoszteront, vagyis azokat az anyagokat, amelyeket a szervezetünk maga is előállít – gyakorlati okokból is, hiszen az üldözése lehetetlen, de a sportszerűség szempontjából is.

– Sportszerűségből? Komolyan beszél?
– Bizony, vegyük csak a legnépszerűbb szert, az EPO-t: megváltoztatja a hemoglobinszintet, márpedig az embereknek különböző a hemoglobinszintjük. Az engedélyezés tehát éppen azt az egyenlőséget és igazságosságot valósítaná meg, amit állítólag mindenki akar. Hiszen genetikai különbségek vannak sportolók között.

– Az, hogy élőlények különböznek, természetes. Minden sportolót egyenlővé akar tenni a doppinggal?

– Az átlagos sportolónak egy milliliter vérében három nanogramm tesztoszteron van, a sprinter Tim Montgomerynek is három nanogrammja van, Maurice Greene-nek viszont kilenc. Mit tehet Tim? Nem a dopping igazságtalan, hanem a természet.

– Tiltana azért valamit?
– Minden mást, mindent, ami veszélyes lehet. Amfetamin? Betiltani. Szteroidok? Betiltani.

– Léteznek még tiszta sportágak?
– Az atlétika, az úszás, a sífutás, a kerékpár menthetetlen. A golf? Az sem tiszta. Foci? Focisták jönnek hozzám, és mondják, hogy vonaltól vonalig kell rohangálniuk anélkül, hogy elfáradnának, háromnaponta pedig játszaniuk. A kosarasok zsírégetőket szednek, amfetamint, efedrint. Baseball? Haha. Szteroid az előkészületeknél, amfetamin a meccsen. Még az íjászok is szednek nyugtatókat, hogy a karjuk ne remegjen. Mindenki doppingol.

– Mit csinál most, miből él?
– Még van egy kis pénzem. Újra tanulok, gyógyszerész akarok lenni. Persze nem tudom, vád alá helyeznek-e majd, vagy mi lesz velem. De Jerome Younghoz képest azért egész jól megy nekem.

– Miért, mit csinál a 2003-as világbajnok?
– 31 éves, és egy teherautóval kenyeret szállít. Azt mondják, megszegte a sport szabályait. De ez nem igaz, éppen hogy ezeket a szabályokat követte.

*
A teljes interjút elovashatja a Der Spiegel honlapján!
*

Angel Heredia tehetséges mexikói diszkoszvetőként indult (ahogy maga mondja, „nagyon jó voltam Mexikóban, nagyon átlagos világviszonylatban”), kilenc éven át látta el az atléták legjobbjait, elsősorban az Egyesült Államok, Jamaica, a Bahamák és Mexikó versenyzőit mindenféle doppingszerrel. Saját adatai szerint 41 atléta volt az ügyfelei között, rajtuk kívül még néhány bokszoló, focista és sífutó.

Köztük volt Jamaicából Raymond Stewart, Beverly McDonald, Brandon Simpson. A Bahama-szigetekről Chandra Sturrup. Amerikából pedig Jerome Young, Antonio Pettigrew, Tim Montgomery, Duane Ross, Michelle Collins, Marion Jones, C. J. Hunter, Ramon Clay, Dennis Mitchell, Joshua J. Johnson, Randall Evans, Justin Gatlin vagy Maurice Greene.

A fentiek közül egyesek bevallották, hogy doppingoltak, mások tagadják.

Marion Jones például – a százméteres síkfutás győztese Sydney-ben – márciusban kezdte meg féléves börtönbüntetését, miután 2000-ig visszamenőleg minden érmétől megfosztották. Az edző, Trevor Graham még várja, mekkora büntetést szabnak ki rá, mindenesetre minden amerikai sportlétesítményből kitiltották, a Nike is felbontotta vele a szerződését. A Sydney-ben 4x400-on győztes egész amerikai váltót megfosztották a bajnoki címétől.

EPO: az állóképesség lényegében az oxigénfelvételtől függ. Az erythropoetin (EPO) hormon, amely a vörös vértestek termelését serkenti. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság már több mint 12 éve tiltja a használatát. 1983 óta lehet szintetikusan is előállítani, eredetileg vesebetegeknek fejlesztették ki, hogy a vérszegénységüket kezeljék.

HGH: human growth hormone, azaz emberi növekedési hormon, a törpenövekedés ellen kezdték először alkalmazni. Egy egész sor enzim, hormon és más növekedési faktor termelését emeli, utóbbiak között a legfontosabb az IGF (Insulin-like Growth Factor vagyis inzulinszerű növekedési faktor). A HGH nemcsak az izmokat, hanem a csontokat is növeli, így lesznek a szedésének következményei a hosszú végtagok, a megváltozott fej és a hatalmas kezek.

Anabolikus szteroidok: a férfi nemi hormon, a tesztoszteron leszármazottai. Ezeknek az anabolikus szteroidoknak vagy növekedési hormonoknak nemcsak izomnövelő, hanem elférfiasító hatásuk is van.

Stimulálószerek: olyan anyagok, amelyek élénkítően hatnak a szervezetre, a központi idegrendszer aktivitását javítják. Ajzószerként közvetlenül a verseny előtt vagy alatt használják őket, mert növelik a kockázatvállalási hajlandóságot, a motorikus aktivitást, elűzik a fáradtságot, alkalmazásuk azzal jár, hogy a sportoló nem érzékeli természetes teljesítőképességének a határát. A legismertebb stimulánsok az amfetaminok, a kokain, az efedrin és a koffein (az utóbbi csak nagy adagban tiltott). Sok stimulánsnál a rendszeres fogyasztás függőséget okozhat. Már 1967 óta a tiltólistán vannak, miután előzőleg számos halálesetet lehetett visszavezetni használatukra.

Narkotikumok: kábítószereket, például morfint használnak, hogy elnyomják a nagy teljesítménynél fellépő fájdalmakat – például maratonfutásnál. Itt is fennáll a függőség veszélye.

2008. március 23., vasárnap

Rátgéber László nem akar tévétorony lenni

Egy nagyon jó cikk, amiben nem csak a kosárlabdáról, hanem a magyar sport és a magyar élsport életéről is szó van...

|
2008. március 22., szombat 21:30

A kosárlabda a genetikától, a hústól, a centiktől és a pénztől függ, de az oroszok mindenkit megvásárolnak. 1993 óta folyamatosan sikeres a pécsi női csapattal a mesteredző, aki visszatért a női válogatott élére, mert minden annyira rossz. Az éneklés viszont jó, amit Lovasi András megmentése miatt kezdett el a Kiscsillagban. Rátgéber Lászlóval beszélgettünk.

Rátgéber László

Újvidék, 1966. 10. 11.
Csapatai: Vojvodina, Jugoszlávia ifjúsági válogatottja, Jugoszlávia felnőtt válogatottja (másodedző), MiZo-PVSK (1993-tól) Női válogatott: Eb 4. (1997), Eb-7. (2001), Vb-10. (1998) tízszeres magyar bajnok, kétszeres Euroliga-bronzérmes (2001, 2004), kilencszeres Magyar Kupa-győztes, mesteredző (2003)


Egy este van Kiscsillag- és The Clash-koncert, illetve Pécs-meccs. Melyiket választja?

Fotó: Barakonyi Szabolcs

Túl sok variáció van. A Pécs a munkám, nehéz elcserélni bármire, a Kicsillag meg nagyszerű, hogy van, az a barátság és a szabadidő. A Clash science-fiction: mivel Joe Strummer nincs már köztünk, ezért ha lenne is Clash, akkor se mennék el. Bár a Sex Pistolsra el fogok menni mosolyogni Újvidéken, és a Szigeten is lesz. Ők szétrombolták az ideált tíz éve, érthető okokból, a pénz miatt. A Clash maradjon sci-fi.

Két számot írt a Kiscsillagnak, rendszeresen fellép velük.

Lovasi felhívott, hogy csinál egy új együttest, hallgassam meg az új számokat, amiket Ózdi Rezsővel, a Kispál és a Borz-alapítóval vettek fel. Annyira rosszak voltak régen, hogy a szomszédok feljelentették őket, menniük kellett a patacsi művház próbaterméből. Meghallgattam az Itt valahol és a Kockacukor című számokat, és azt mondta Lovasi, szeretne gitározni, és valószínűleg nagyon jó lesz. Ezután meghívtak ebédre, amit én fizettem, így gyorsan rájöttem, hogy ez egy profitképes produkció lesz. A Kispállal is felléptem néhányszor, ennek szintén megvan a története, mert Lovasi jogosítványát csak akkor adta vissza a rendőr, ha éneklünk valami punkszámot, és ezt Lovasi nem tudta volna. Lovasi megkért, írjak angol nyelvű számokat. A Kispál és a Borzról és Lovasi szövegeiről írtam a Russian in the schoolt. Bandi nagyon tehetséges, de úgy könnyű jó szövegeket írni, ha valaki tehetséges. Akkor viszont szép teljesítmény, ha balfasz valaki. Az a titok, hogy ő nem beszél angolul, és nem értette, miről énekelnek a világban, míg mi angol szövegeken nőttünk fel, ezért ő teljesen tiszta, nem fertőződött meg angol szövegekkel. A Fishing on Orfű című szám az új albumon lesz, tetszik az embereknek a lüktetés, és hogy mennyire jó horgászni. Az Almássy téri koncerten készült, a legfőbb merénylet önmagunk ellen, aminek az üzenete, hogy nem szégyen vidámnak lenni.

Mi kellene ahhoz, hogy elhagyja a Pécset?

1993-ban hatodik helyezettként vettem át a Pécs csapatát, és arról álmodoztunk, hogy majd elindulunk egy nemzetközi kupában és Final Fourt játszhatunk. Az álmom egy kis Real Madrid volt. Nagyon nehéz versenyezni, amikor az oroszok megveszik a legjobb játékosokat, a nyugat-európai csapatok a többiből válogatnak, nekünk meg itt a maradék. A Mizo-Pécsnek van egy csomó bajnoki címe, de nem hiszem, hogy ebből háromnál többször mi lettünk volna a favoritok. BSE, Diósgyőr, Sopron, mind erősebbek voltak, mi az akkori magyar magot szedtük össze: Iványi-Károlyi-Újvári-Csák-Béres. Olyan csapatot csináltunk, amely tudott küzdeni, de ez sem volt elég. Akkor fájt a legjobban a szívem, amikor a Szamara ellen két-három labdán múlt a győzelem. A különbségek forintban, centiben és kilókban mérhetőek.

Nem keresem mindenáron a változást, én edzőként vállaltam, hogy vándormadár legyek, de két gyerekkel nem szívesen változtat az ember. Persze ha kihúzzák alólad a talajt, valamit húznod kell. Egy magyar válogatott van, egy Pécs van, nem akarok mást, nem akarok se polgármester, se tévétorony lenni. Kosárlabdaedző vagyok, ha valami eltűnik, akkor nagy baj lesz. Minden kiváltható, de amit itt csinálok, annál nincs hálásabb dolog most Európában, ha nem tisztán a financiális dolgokat figyeljük. Valójában a gazdagságról kell beszélni, ami meg itt a szívünkben van, és azt nem tudják elvenni.

Sportoló családból származik, kosarazott, fiatalon edző lett.

Édesapám volt Jugoszláviában a női szövetségi kapitány 1966-ban, amikor születtem, édesanyám pedig többszörös jugoszláv válogatott, kétszeres bajnok. Sokszor viccelek, hogy a feleségemnek (3) és az anyukámnak (2) is több aranyérme van, mint a Sopronnak (4). Kosaraztam, de ahogy minden fiatal szeretne magával kezdeni valamit, úgy én is, és ez elég kreatív dolognak tűnt. Lányokat jobb edzeni, előbb látszik a munkád. A fiúknál akkor vagy valaki, ha jön egy csávó, és leszakítja egy zsákolással a gyűrűt. Te állsz a kispadnál, hogy milyen jó edző vagy. A lányoknál meg úgy állsz, mintha hülye lennél. Ez a férfi kosárlabda előnye. Egy női csapatnál sokkal gyorsabban meglátszik az edző munkája, ezért minden kezdőnek ajánlom, hogy lányokkal dolgozzon. Persze tudnak szeszélyesek lenni, de nem kell félni tőlük.

Mi volt a legjobb visszautasított szerződésében?

Tizenöt év alatt három komoly szerződésajánlatom volt. Nem kell azt hinni, hogy engem naponta hívogatnak, hogy menjek valahova edzősködni. Ennek az az alapvető oka, hogy tudják, nehezen lehet engem kimozdítani Pécsről. 1997-ben volt az első, akkor Berényi János, az MKOSZ jelenleg elnöke és a Sopron akkori elnöke nagyon el akart vinni Sopronba, mert nagy bajok voltak Pécsen. Ezután önállósodott a szakosztály, azóta csak döntőket játszunk, és talán kettőt-hármat vesztettünk el. Akkor indult el az igazi Mizo-Pécs építése. Volt egy férfi kosárlabdás átruccanás, amiben meghátráltam keményen. A Moszkva is megkeresett, és nem most, amikor sokat írtak róla. A szezon előtt eljöttek hozzám, és még a pénzügyi tárgyalások előtt azt mondtam, nem.

A szövetségi kapitányi posztot miért vállalta újra? Fogunk újra örülni egy Eb-7. helynek, ahogy még korábbi szövetségi kapitányként megjegyezte?

Most olyan frekvencián vagyok, hogy el kellett vállalnom. Egy magyar női válogatott van, nem nyolc. Aggódom, hogy a kulcsemberek elvállalják-e, mert nagyon leépült a válogatott imidzse, de remélem, hogy az új generációval el tudunk kezdeni építkezni. Ehhez viszont az kell, hogy az idősebbek most elvállalják. Nagyon mélyen vagyunk, a 22. helyen, épp bent maradtunk a legerősebb csapattal. Ha csak a fiatalokra számítanánk, semmi sanszunk nincs. A régi labdarúgómondás áll itt is: könnyebb bent maradni, mint feljutni az NB 1-be. Nálunk erről van szó. Az öregeknek most kell visszaadniuk, amit kaptak a kosárlabdától. Ha nem vállalják el, akkor a lúzerek filozófiájával hosszú terminusra kell készülni.

Mi volt az a biztosíték, amivel rá tudták venni?

Az utóbbi években nagyon gyenge volt a játékunk, jobban idegeskedtem a válogatott meccsein nézőként, mint azok, akik annak idején elidegenítettek a válogatottól, mert nem szakmai dolgokról volt szó. Mindenbe belekötöttek. Egy probléma van, ha az idősebb játékosok is ezt érzik, mint én, hogy elidegenültek, és nem becsülik meg őket. A mottó most az, hogy mit tehetünk a hazáért, és nem az, hogy mit tett a haza értünk. Az összefogásnak belülről kell jönnie. Nagyon kevés az esély így is, de nem akarok úgy élni, hogy nem próbáltam meg. A játékosok számára is fontos ez, mert végre kiderül, ki mennyit ér. Akkor sokat kellett veszekedni, de az idő megmutatta, mi az arany és mi a bizsu. Habár ahhoz rövid az élet, hogy szar borokat igyunk, de elég hosszú, hogy mindenki megmutassa, mennyit ér és mit tud. Hiányérzetem lenne, ha nem próbálnám meg. Ha jó játékos vagy, bedobod, ha rossz vagy, kihagyod, de ha el sem dobod, akkor nem vagy játékos. El kell vállalni.

Mi volt a legjobb és legrosszabb edzői döntése?

Egy egyetemista a szakdolgozatánál is megkérdezte már ezt tőlem: amikor nem utaztam ki a magyar válogatottal Volgográdba, az oroszok elleni meccsre, hogy pihenten várjuk a visszavágót a kezdő ötössel, és kijutottunk. Most mindenki elégedett lenne a hasonlóval, mert csak tévéről nézzük az EB-t. Igen, a legrosszabb: amikor nem utaztam ki a válogatottal. Képtelen voltam kívülről látni a helyzetet. Én megegyeztem akkor a csapattal, mindenkivel, hogy ez így rendben van, de a nyilvánosság borzalmas volt. Iszonyatos volt, amit kaptam, a lemondásomat követelték. De egyben ez volt az egyik legjobb döntésem is.

Mitől roggyant meg a Pécs gazdaságilag?

A eredmény hajszolása miatt. A pécsi kosárlabda nemcsak az anyagi helyzet miatt gyengül, hanem az európai tendenciák miatt is. A női kosárlabda olyan sportág, amit mind az öt földrészen játszanak, és nem akármilyen szinten: az ausztrálok a világbajnokok, Amerikáról ne is beszéljünk, Afrikában és Ázsiában is egyre jobbak. Lassan eléri azt a szintet, mint a fociban, hogy Afrikából jönnek a legjobbak. Rengeteg pénz van a kosárlabdában, de Európában űzik a legmagasabb szinten. Ilyen még nem volt, és nem is lesz. A férfiaknál a spanyolok nyerték a vb-t a görögök ellen, a nőknél sem jutottak be az amcsik a döntőbe. A női Euroliga erősebb, mint a WNBA. A Szpartak Moszkvában négy orosz válogatott szerepel, hat WNBA-sztár, és a világ legjobb játékosa, Lauren Jackson. Nagy pénz van a sportágban, és amint valahol nagy pénz van, Magyarország abban leszakad. Nem a hús és a genetika miatt. Korábban komoly esélyeink voltak, hogy megnyerjük a Final Fourt, de akkor Leslie és Griffith nem játszott még Amerikában. Tuvics 20 millióba került, most 25-be, Sztyepanova kevesebbért játszott nálunk, mint a tőlünk elszökő Edwards.

Három Final Fourt játszottunk, és oda be is kell jutni. Amikor 2001-ben először kerültünk Európa legjobb négy csapata közé, a magyar fizetésekhez képest jól kerestek a játékosok. Béres Tímeát és Bujdosó Nórát elvitték tavaly, mindkettő a Final Fourban van, de alig játszanak. És miért mentek oda? Mert ezek elől a csapatok elől elvittek mindenkit az oroszok. A tavalyi év magyar bajnokságának messze legjobbja, Ivana Matovic, aki ugye Sopronban játszott, három évre leszerződött egymillió euróért, de az Euroliga kulcsmeccsein egy percet sem játszott. Ül a kispadon, nézi a meccset: ez luxus. Minden orosz csapat nagyokat igazol, hogy egymással versenyezzenek. De közben nincsenek már orosz játékosok: a Final Fourba jutott Jekatyerinburgban az 5x40 percből 4 percet töltött orosz a pályán. De ez nem érdekel senkit.

Most mennyi a Pécs költségvetése?

Egymillió dollárnál több, de egy moszkvai csapatnak 7 millió dollár, ami valójában no limit. Aki kell nekik, azt megveszik. Így már nem lehet tudni, ki mennyit ér. Mindig annyit, amennyit fizetnek érte.

Pécsen most még inkább az utánpótlás-képzésre helyezik a hangsúlyt. Merre tovább?

Ezzel a csapattal nyertem 9 bajnoki aranyat és 10 kupát, de másnap, amikor felkeltem, soha nem voltam okosabb. Tavaly az elvesztett döntő után sem lettem butább, sőt akkora gazdagságot kaptunk, hogy megismerhettük, ki van velünk, ki ellenünk. Régen volt ennyi nézőnk. Most kezdjük átértékelni a dolgokat itt, Pécsen, és egy célunk maradt, hogy mindig tele legyen a csarnok, olyan csapatunk legyen. A döntő jó volt arra, hogy átérezzük, nagyon nehéz lesz megint legyőzni a Szamarákat, pedig itthon nem vertek meg minket. Sajnos gyengülünk, de utánpótlásbázist fogunk beindítani, és edzőképzést, a pécsi egyetemmel együttműködve. Felajánlottam a városvezetésnek, hogy átadjuk azt a tudást, amivel a legjobb edzőket és játékosokat neveltük ki. Mint az MTK a fociban. Most ebben látom megvalósíthatónak a saját kreativitásomat.

Oroszország és Amerika. Nem próbálná ki magát külföldön, ahol van pénz és ember is?

Kimehettem volna Moszkvába, anyagilag is jobb lett volna, talán a Final Fourt is megnyerem, de nem elégít ki. Ez csak egy trófea, és Moszkvában csak egy kreativitás nélküli katona lennék, mint a többi elkényeztetett és túlfizetett sztár. Persze, szeretnék Euroligát nyerni, de a Péccsel, vagy egy olyan csapattal, amin érezni a munkámat, mert egy edző csak akkor elégedett, ha látszik a csapa játékán a munkája. A tanár is szívesebben tanít gyengébb képességű diákokat.

Amerika másik dimenzió. Ott nagyon erős kosárlabda-kultúra van a középiskolákra és az egyetemekre építve, de sokkal több az idióta is, mint itt. A head coachnak teljesen más a feladata, mint Európában. Nem kell neki foglalkozni az utánpótlással. Európában máshogy kell beszélni az újságírókkal, a játékosokkal, a vezetőkkel és a szurkolókkal is. Ott minden fel van építve köréd, és abba a gépezetbe téged behelyeznek, ennyi. Nekem nincs jó véleményem az amerikai edzőkről, bár persze tudom, onnan indultak a zsenik. Az alapdolgokat csinálják fantasztikusan. Az amerikaik által kitalált rendszer csak ott működik, rengeteget lehet tőlük tanulni, de tilos majmolni őket. Szerintem évente ötven Michael Jordanhez hasonló adottságú kosaras jön ki az iskolákból, majd jön a fizikai és a mentális kiválasztás. Nálunk örülni kell minden gyereknek, aki bejön.

Mi a híres jugoszláv iskola lényege, amely Kukocsot, Divacot, Sztojakovicsot és Petrovicsot adott az elmúlt évtizedben?

Meg kell tanítani győzni a gyerekeket, ezt akarjuk. Vannak genetikai dolgok, a Dinari-hegységben vannak falvak, ahol az átlagmagasság 190 cm felett van. Egy dolgot nem szabad elfelejteni, hogy a jugoszlávok a magyaroktól is tanulták a kosárlabdát, a horogdobást ők is horognak hívják. Kicsit puhább diktatúra volt a magyarországinál, viszont minden szombaton kosárlabda volt a tévében. Aki nem tudott kosarazni vagy focizni, annak nem volt csaja, elzavarták a picsába. A társadalmi kultúra teljesen más volt, mindenki sportolt. De a legfontosabb, hogy a jugoszlávok megtanulták, nemcsak az edző tanítja a játékost, hanem a játékos is az edzőt.

A kommunista vezetés úgy építette fel az országot, hogy mindig hoztak hozzá rendezvényeket is: 73-ban Belgrádban kosárlabda Eb volt, 79-ben mediterrán játékok Splitben, 89-ben Zágrábban megint Eb, és még sorolhatnám. Verseny verseny hátán, amihez mindig kapcsolódott egy új létesítmény átadása is. És Jugoszláviában nem dominált az olimpiai pont. Nekem tesisként még tanították, hogy alapvetően négy iskola létezik: a cseh, a svéd, a francia és a német. Ezután következett a keletnémet. Ezekből mi utóbbit sajátítottuk el. A labdarúgás a világon mindenhol a legnépszerűbb, és most már nem vagyunk hülyék a vasfüggöny miatt, látjuk a tévében a külföldi meccseket. A hagyományosan sikeres magyar sportokat, mint a kajak-kenu, úszás, asztalitenisz, meg kellene óvni, a népszerűeket meg továbbfejleszteni. Figyeljük csak meg, ott ahol komolyabb pénzek lettek befektetve a sportba, sehol sem vagyunk. Ahol pénz van, az elkezd süllyedni. A kultúra sincs eléggé támogatva, de a magyar sportot magára hagyták. Ha a színházakat magukra hagynák, azok is tönkremennének.

Ennek az egész sportkultúrának ilyen a felépítése. Ebben az országban nincs kellőképpen megbecsülve a teljesítmény, nincsenek létesítmények, addig nem tudunk másról beszélni. Nem lehet fiatalokat istállókba levinni edzésre, amikor mindenki utazik, és látja a világot. Nincs edzőképzés, nincs pedagógia. A testnevelő tanárok nem kosárlabda-fanatikusok. Az élsport nem az, ami a sport. El lehetne választani testnevelésre, tömegsportra, versenysportra, látványsportra, akármilyen rossz nevet kitalálhatunk még ide. Sokkal nagyobb társadalmi elismerésük volt azoknak, akik tettek a sportért. Ezeket ki lehetne javítani, most egy-egy kis sziget az országon belül működik. Mindennek az a titka, hogy alkalmazkodj a helyzethez, ha nem te alakítod. És az alázat.

2008. március 9., vasárnap

Hogyan történik a választás???

Egy kis segédlet, ami bár vicces de mégis komoly.
Íme a választás felelősségteljes megközelítése az indextől:

2008. február 2., szombat

Tudományos szemszögből a szóvicc (Index cikk)

A szóvicc ökölcsapás az agynak


Három cowboy lovagol a sivatagban. Elöl megy Joe aranylovon, utána Bill ezüstön. Mögöttük pedig Charles bronzon.
Fájt, ugye? Esetleg nem értette meg azonnal, újra kellett olvasnia a viccet, hogy felfogja? (Akik ismerték, most nem játszanak.) A hiba nem az ön készülékében van: a szóviccek a kutatók szerint komoly erőpróbát jelentenek az agynak, bármilyen fura képzavar is ez. Tudományos tények magyarázhatják azt is, hogy miért fájnak jobban a szóviccek a többi poénnál, és miért hajlamosak egyes emberek jobban arra, hogy olyan borzalmakat találjanak ki, mint a "Hogy hívják a tréfás kávéfőzőt? Mokkamester."

A szóvicc érdekes ambivalencia a humorban: egyszerre örvend nagy népszerűségnek és kétes hírnévnek. A szóvicc szórakoztató, de csak a maga fájdalmas módján: szóviccet hallani általában olyan, mint Zuzu Petalsszal beszélgetni [1]. És mint ahogy nyilvánvaló, hogy a reklámipari kreatívok éhen halnának szóviccek nélkül, senki nem kétli, hogy Geszti Péternek az örökkévalóságig kell majd Ludas Matyikat olvasgatnia a pokolban. A szójátékokra különösen alkalmas angol nyelvben is hasonló a műfaj megbecsültsége. A 18. században élt híres lexikográfus, Samuel Johnson például azt állította, hogy a szóvicc – angolul pun – a humor [2] legalantasabb formája, Edgar Allan Poe szerint viszont a jó szóvicc jutalma éppen a hallgatóság ellenérzésében mérhető. Johnson ma bizonyára elszörnyedve látná, hogy az interneten proxyt lehetne rekeszteni a szóvicceknek szentelt angol [3] gyűjtőoldalakkal [4], ahol olyan, magyarra lefordíthatatlan rettenetek semmisítik meg az olvasó mentális védelmét, mint a "Time flies like an arrow. Fruit flies like a banana." De ahogy az igényes asztalos mondja: félre a tré fát.

Két agykutató bemegy a kocsmába...

A szóviccek – és egyáltalán a viccek – értelmezésének biológiai háttere viszonylag szűz terület az orvostudományban, de abban nagyjából minden kutatás egyetért, hogy az agyműködésben jelentős különbségek fedezhetők fel a szóviccek és a mórickás-nyuszikás, szituációs viccek felfogásakor, másként zajlik ezeknek a megértése. Most hangsúlyozottan a vicc jelentése megértésének fázisáról, az úgynevezett kognitív juxtapozícióról van szó, nem arról, amikor a már megértett vicc érzelmeket – jó esetben nevetést – vált ki belőlünk.

A vicckutatás akkor lendült fel, amikor megjelentek az olyan modern, kutatásban is használt diagnosztikai eszközök, mint a funkcionális mágneses rezonancia alapú képalkotó berendezés (fMRI) vagy a korszerű EEG-k, amelyekkel a korábbi módszereknél pontosabban lehetett vizsgálni az agytevékenységet. Az fMRI [5] működése azon alapul, hogy a megnőtt aktivitású agyterületek közelében a hemoglobinkoncentráció megváltozik, és megfelelő képalkotó módszerekkel így folyamatosan lehet ábrázolni, mi történik az ember agyában, ha különböző ingerek érik őket, például vicceket hallanak. Richard Wiseman, a Nagy-Britanniában működő hertfordshire-i egyetem kutatója néhány éve ilyen eszközzel vizsgált [6] önkénteseket, akiknek vicceket olvastak fel. Wiseman arra jutott, hogy a hagyományos viccek megértése nagyon is jól behatárolható helyen, a homloklebeny hátsó részén történik. Ez egybevágott azokkal a kutatásokkal, amelyek szerint az emberek, akiknek ez az agyterületük sérül, gyakran elveszítik a humorérzéküket.
Wiseman egy internetes felmérést is végzett: a Laugh Lab [7] nevű projektben több mint 100 ezer ember szavazott több mint 40 ezer viccre, hogy kiderüljön, melyik is a világ legjobb vicce (bár ezt Monty Pythonék klasszikus jelenete [8] óta tudjuk). Íme a győztes:

Két New Jersey-i elmegy az erdőbe vadászni. Egyszer csak egyikük összeesik, és nem mozdul többet, nem is lélegzik. A társa gyorsan felhívja a mentőket:
– Az erdőben vadásztunk, amikor a társam összeesett. Úgy tűnik, meghalt. Mit csináljak?
Mire a segélyvonal ügyeletese:
– Először is győződjön meg róla, hogy tényleg meghalt.
A telefonban rövid szünet, majd az ügyeletes egy puskadörrenést hall. Ezután megint a vadász szól bele a telefonba:
– Oké, és most?

(Megjegyzés: a New Jersey-i származás az amerikai viccekben általában a szereplők ostobaságra utal, a New Jersey-i emberek nagyjából a magyar viccek rendőreinek felelnek meg.)

Wiseman szerint a Laugh Lab legnépszerűbb vicceiben egyértelműen fel lehetett fedezni hasonló mintákat. Az emberek leginkább azokon a vicceken nevettek, amelyeknek eredményeként felsőbbrendűnek érezhették magukat, vagy olyasvalamin nevethettek, ami miatt a civil életben aggódniuk kellett, vagy a viccben valamilyen nem helyénvaló esemény, inkongruencia történt. A legjobb szavazati átlaggal végző fenti vadászos vicc – ami egyébként több mint fél évszázados [9], szóval szakállas poén – mindhárom feltételnek megfelelt: a buta vadászhoz képest felsőbbrendűnek érezhetjük magunkat, kinevethetjük a halált és nem helyénvaló, ahogy a vadász félreérti az ügyeletes szavait.

A tévedés lehet fatál is

Mindhárom fenti tényező hiányzik viszont a szóviccekből, ugyanakkor a szóviccekre az emberek általában mégsem úgy reagálnak, mint egy gyenge nyuszikás viccre. Az ezt feltáró, agyműködést vizsgáló kutatásokban úttörőmunkát végzett Vinod Goel és Raymond J. Dolan a londoni Neurológiai Intézetben. A tudósok 2001-ben folytattak le [10] egy kísérletet, amelyben fMRI-vel vizsgálták 14 egészséges alany agyműködését, miközben felolvastak nekik hatvan viccet. A szóviccek hasonlóan hangzó szavak más-más jelentéseivel operálnak, a kutatók azt vizsgálták, hogyan jelentkezik ez az agyban. Goelék kísérletében [11] a tréfák fele úgynevezett szemantikai vicc volt, amelyek sikeres feldolgozásához a szavak evidens értelmezése után egy másik jelentést kell keresni. A kutatásban szereplő egyik szemantikai vicc például ez volt:

– Miért nem harapják meg a cápák az ügyvédeket?
– Szakmai alázatból.

A viccben az egyértelmű jelentés – a cápa mint a tengeri állat – helyett a hallgatónak egy másik, jóval szokatlanabbat kell keresnie az értelmezéshez, jelen esetben a gátlástalan és könyörtelen jogászok egy – főleg angol nyelvterületen használt – gúnynevét, a cápát. A kísérletben szereplő viccek másik fele fonológiai vicc volt – ha úgy tetszik, igazi szóvicc –, vagyis olyan poénok, amiket csak akkor értünk meg, ha egyszerre mindkét jelentését felfogjuk egy szónak vagy kifejezésnek. Például egy ismert szóvicc szerint a jénai tál és a tévedés közti különbség az, hogy a jénai üvegtál, de a tévedés lehet fatális. Itt a "fatál is" és a "fatális" szavak jelentéstartalmát kell egyidejűleg felidéznünk, hogy leessen a poén.

Goelék tesztjei szerint a fonológiai viccek és a szemantikai viccek megértése más területeken zajlik az agyban. Előbbiek hatására a jobb és a bal halántéklebenyben is megnőtt az aktivitás, amelyeknek a nyelv szemantikai feldolgozásában van fő szerepe: a bal halántéklebeny akkor működik, amikor egy szóhoz hozzákötjük a legvalószínűbb jelentését, a jobb oldali pedig akkor, amikor az eredetin kívül alternatív, nem annyira egyértelmű jelentéseket is keresünk. A szóviccek értelmezésekor viszont a bal halántéklebeny mellett a baloldali frontális lebeny is aktiválódott, ez a terület pedig a beszédhangok felismerésében játszik fontos szerepet. A megértés után a viccek által kiváltott érzelmi válasz minden esetben ugyanott, a ventrális prefrontális kéregben történt, és az itt kimutatható aktivitás mértéke összecsengett azzal, hogy a hallgatók nagyon viccesnek találták az adott szóviccet, vagy azt gondolták, hogy a poén csak egy so-so vicc. Ez az agyterület egyébként az önjutalmazási mechanizmusokért felelős idegrendszeri körök egyik eleme.

Puns not dead

Seana Coulson, a kaliforniai egyetem kognitív tudományokkal foglalkozó kutatója 2005-ben EEG-vel vizsgálta [12], hogy milyen agyi aktivációt váltanak ki a szóviccek. A jobb sorsra érdemes – és bizonyára leszíjazott – alanyoknak 320 egymondatos szóviccet olvastak fel. A kísérlet arra világított rá, hogy a nyelvi megértésért felelős területek szóvicchallgatás közben mindkét agyféltekében egyformán aktiválódtak, és Coulson Goelék eredményére is támaszkodva magabiztosan jelenthette ki, hogy a bal féltekében tároljuk a szavak legegyértelműbb jelentését, a jobb agyféltekét pedig akkor hívjuk segítségül, ha a szavak másodlagos, nem olyan gyakori jelentését akarjuk felidézni.

Coulson vizsgálata azonban rávilágított arra, hogy a szóvicceket akkor értjük meg, ha egyszerre fogjuk fel a kétértelmű szavak lehetséges jelentéseit (az EEG-vel végzett vizsgálatok időbeli felbontása nagyon jó). A kutatók szerint egy szóvicc feldolgozásakor mindkét agyféltekénkben aktiválódik a szemantikai megértésért felelős terület, és ez így is marad végig, amíg a viccre gondolunk: mindkét jelentést észben tartva fogjuk fel a tartalmát. Ez a mindkét agyféltekét megdolgoztató feladat komoly szellemi erőpróba, kisebb ökölcsapás az agynak. Valószínűleg ez a sokk fáj annyira, amikor végre leesik egy borzalmas szóvicc poénja.

A szóvicceket általában azok gyártják, akik a fenti agyterületek egyidejű aktiválására fokozottabban képesek, bár mivel kevesen kutatták eddig a témát, tulajdonképpen egyik felfedezett összefüggés sem eléggé alátámasztott. Az viszont színtiszta spekuláció – bár sokaknak feltűnt már, és az Index szerkesztőségében is megfigyelhető –, hogy a műszaki végzettségűek és általában a reáltudományok felé vonzódó emberek hajlamosabbak a szóviccek puffogtatására és kultiválására. A nyelvi kifejezőkészség és a matematikai érzék közötti kapcsolatot sokan és sokszor igazolták már, valószínűleg ez áll a jelenség mögött – talán egyszer majd a sok haszontalan kutatás között ennek igazolására is jut valamennyi az fMRI-k, EEG-k és egyéb drága berendezések gépidejéből.

Végezetül: David Hawkins, az amerikai Jacksonville-ben található Mayo Clinic orvosa egy tavalyi esetismertetésben megemlékezik [13] egy 81 éves, Alzheimer-kórban szenvedő nőről, akinek súlyosan károsodott a memóriája, de továbbra is brutális szóviccekkel büntette a környezetét. A szóviccektől tehát a végső elhülyülés sem menthet meg minket, de hogy ez örömteli vagy lesújtó hír, azt nem szeretnénk eldönteni; tegye meg, aki nálunk jobban edukált. Nekünk nem e' dukált. (Elnézést.)