És sajog, sajog a szívünk…
Lőcsei Gabriella jegyzete
2007. január 10. 8:48
Én nem bánnám, írta Lázár Ervin évekkel ezelőtt, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem… Mi bezzeg, Lázár Ervin mesenovelláinak lelkes hívei, nem fogadjuk ilyen készségesen őkegyelmét, mégis gyakorta betér hozzánk. Kitessékelni lehetetlen, vele térünk nyugovóra, mellette ébredünk. És szünet nélkül sajog, sajog a szívünk.
A pótolhatatlan veszteségek napjait éljük. És nem is „csak” gazdasági, társadalmi s földrajzi értelemben. Nem csupán a szülőföldünket húzzák ki a talpunk alól, védett növény- és állatvilágunk élőhelyeit árusítják ki, fillérekért, nem csak úgy-ahogy működő közegészségügyi és közlekedési hálózatunkat verik dobra, persze, ezt sem lehet könnyű szívvel tudomásul venni. De sorra mennek el világunkból azok az alkotók, akik műveikkel meg tudták édesíteni az életünket, fel tudták emelni a szíveinket, a szeretet napsugarával pásztázták végig a rút hétköznapokat. December végén Lázár Ervint sirattuk, január elsején a film- és tévérendező Mihályfy Sándort. A költő, Nagy Gáspár halálhírére már könnyünk is alig maradt. Csak a szívünk sajgott, kegyetlenül.
Búcsúztatásuk órájában, a gyászbeszédekben bizonyára elhangzik majd az örök közhely: munkáik által élnek köztünk ezután. Ám, aki megőrizte még a józan eszét, pontosan tudja, nem a vitathatatlan és maradandó értékek iránt figyelmes világban élünk. Még a médiával szoros kapcsolatban levő szellemi emberek emlékét sem lehet elevenen tartani a politikai talpnyalásra és reklámnyereségre berendezkedett televíziók által. Arról nem is beszélve, hogy a végérvényesen lezárt életművek láttán döbben rá az ember, milyen mostohán bánt a mi világunk, az utóbbi tizenhat esztendő is, az igazán tehetséges és tisztességes alkotókkal, akármilyen műfajban dolgoztak is. Lázár Ervin, akinek „tündéri realizmussal” megírt történeteit felnőtt és gyermek egyaránt szereti, ha – mondjuk - Latin-Amerikában látja meg a napvilágot, bizonyára Nobel-díjat kap (ha valaki, ő aztán megérdemelte volna, édes Istenem), és mindegyes abszurd meséjéből filmet forgatnak a világ legmenőbb rendezői. De, mert magyarnak született, és Alsó-Rácegresen gyerekeskedett („ha meghallom az ottani tájszólást, a mély a-kat, a zárt és nyílt e-ket, akkor érzem, hogy megvan a helyem a világban”- nyilatkozta nem is olyan rég), és a füstös, zajos Lónyay utcában lakott (szerette ezt a helyet, büszke volt rá, hogy lakásában valaha Benedek Marcell élt, a szemben levőben meg Mikszáth Kálmán), csak egy Prima primissima jutott neki. (Szinte az utolsó pillanatban.) Meg egy hézagos életműátirat, ami írásainak filmadaptációit illeti. Takarékos – szegényes – kivitelben, a hollywoodi szuperprodukciókon iskolázott közönségnek szánva. A mese és valóság mezsgyéjén taposó, legeslegjobb elbeszélései alapján forgatott Porcelánbabát riadt csodálkozással figyelte a budapesti mozik közönsége, meglepő módon külföldön jobban értették ezeket a sajátosan közép-európai groteszk történeteket, mint idehaza. Legnépszerűbb meséjének, A hétfejű tündérnek a rajzfilmváltozata lassan készül, az igényes munkához sok idő kell, az idő pedig, mint tudjuk, pénz kérdése, s kultúrára mostanság, minálunk abból jut a legkevesebb. Maradnak hát a 70-es, 80-as évek viszonylagos szabadságában készült mozgóképes átiratok, hogy a képernyőn újra meg újra felidézzék Lázár Ervin írói világát. A kisfiú meg az oroszlánok (ha még ki nem dobták a Magyar Televízió archívumából), meg a Szegény Dzsoni és Árnika… Nem vagyok biztos benne, hogy vevő lesz rájuk a tévénéző nagyközönség 2007-ben, a Gyűrűk ura és a Harry Potter-filmek után. Lássuk be, az emberek tekintélyes részének ezek a szuperprodukciók jelentik a mesefilmet...
Az a baj, mondják a szakemberek, hogy Lázár Ervin mellett nem tűnt fel egy olyan erős filmrendezői tehetség, mint amilyen Bohumil Hrabal társaságában Jiri Menzel volt. Szerintem meg az a baj, hogy mifelénk nem is akarták, sőt, kifejezetten akadályozták, hogy egymásra találjanak a kimagaslóan tehetséges alkotók. Cimboraság, fehér asztal mellett, írószövetségi közös utazások, a 70-es, 80-as években effélékre áment mondtak odafönt. De a reményteljes, az életképes együttmunkálkodást ott akadályozták a különböző főhivatalok, ahol csak tudták. Kedvencek voltak, favoritok, és megtűrtek, alig támogatottak. Az olyan határozott világképű, gerinces művészek, mint amilyen Lázár Ervin is volt, aki ráadásul igen hamar rájött, nem az a dolga, hogy politizáljon, hanem, hogy megírja, amit szeret („ami persze nem jelenti azt, hogy ne volna érzelmi hovatartozásom, a magyarságomhoz és a hagyományokhoz ragaszkodó konzervatív alkat vagyok” – vallotta), sem a rendszerváltozás előtt, sem utána nem számíthatott igazi kultúrpolitikai támogatókra. Hagyták élni, dolgozni is, de tehetségéhez méltó szeretetben, gondoskodásban nem volt része sohasem. Materiális gondjaitól soha nem függetleníthette magát, és hetven életévéből egyetlenegy olyan esztendő sem adatott neki, amikor csak és kizárólag „legnagyobb próbatételével”, az írással foglalkozhatott volna. Emiatt azután teli tarisznyával ment el ő is, mint pálya- és kortársai közül oly sokan, és ez az itt maradottak legnagyobb vesztesége. Szeretet és lélek nélküli, mesés történetekkel töltik be körülöttünk azt az űrt, amely Lázár Ervin távozta után ránk maradt.
Ez a tragikuma a Lázár Ervinnel egy korú, s hozzá sok tekintetben hasonló filmrendező, Mihályfy Sándor kivándorlásának is az élők birodalmából. (Mind a kettőjüknek Tamási Áron volt a kedvence, s mind a ketten nehezen, gyötrelmes kitérők után jutottak el választott hivatásukhoz.) A filmesnek azonban, főleg, ha olyan időtálló műveket hagyott maga után, mint Mihályfy Sándor, azt gondolna az ember, könnyebben tudja megidézni az emlékét a média bűvöletében élő, modern világ, mint az íróét, aki „csak” az anyanyelvünkkel tündökölt. De hibázik a logikánk: a Magyar Televízió, Mihályfy Sándor egykori munkahelye nem veszi elő a megboldogult legjobb filmjeit, se a Margarétás dalt, sem az Ábel-trilógiát, az immár hattyúdalnak nevezhető, 2002-es történelmi kalandfilmet, A titkos háborút sem. Csak a legelső irodalmi adaptációját vetítik, a Rideg Sándor regényéből készült Indul a bakterház című, kacagtató hatvan percet. A többi meg sincs talán… Lázár Ervin könyveivel viszont tele vannak a könyvesboltok. Sajgó szívünk gyógyítására pedig talán nincs is jobb orvosság, mint az ő szelíd mondatait olvasni, a lélek patikájáról, a boldogságról… Az elmúlásról is…
Lőcsei Gabriella jegyzete
2007. január 10. 8:48
Én nem bánnám, írta Lázár Ervin évekkel ezelőtt, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem… Mi bezzeg, Lázár Ervin mesenovelláinak lelkes hívei, nem fogadjuk ilyen készségesen őkegyelmét, mégis gyakorta betér hozzánk. Kitessékelni lehetetlen, vele térünk nyugovóra, mellette ébredünk. És szünet nélkül sajog, sajog a szívünk.
A pótolhatatlan veszteségek napjait éljük. És nem is „csak” gazdasági, társadalmi s földrajzi értelemben. Nem csupán a szülőföldünket húzzák ki a talpunk alól, védett növény- és állatvilágunk élőhelyeit árusítják ki, fillérekért, nem csak úgy-ahogy működő közegészségügyi és közlekedési hálózatunkat verik dobra, persze, ezt sem lehet könnyű szívvel tudomásul venni. De sorra mennek el világunkból azok az alkotók, akik műveikkel meg tudták édesíteni az életünket, fel tudták emelni a szíveinket, a szeretet napsugarával pásztázták végig a rút hétköznapokat. December végén Lázár Ervint sirattuk, január elsején a film- és tévérendező Mihályfy Sándort. A költő, Nagy Gáspár halálhírére már könnyünk is alig maradt. Csak a szívünk sajgott, kegyetlenül.
Búcsúztatásuk órájában, a gyászbeszédekben bizonyára elhangzik majd az örök közhely: munkáik által élnek köztünk ezután. Ám, aki megőrizte még a józan eszét, pontosan tudja, nem a vitathatatlan és maradandó értékek iránt figyelmes világban élünk. Még a médiával szoros kapcsolatban levő szellemi emberek emlékét sem lehet elevenen tartani a politikai talpnyalásra és reklámnyereségre berendezkedett televíziók által. Arról nem is beszélve, hogy a végérvényesen lezárt életművek láttán döbben rá az ember, milyen mostohán bánt a mi világunk, az utóbbi tizenhat esztendő is, az igazán tehetséges és tisztességes alkotókkal, akármilyen műfajban dolgoztak is. Lázár Ervin, akinek „tündéri realizmussal” megírt történeteit felnőtt és gyermek egyaránt szereti, ha – mondjuk - Latin-Amerikában látja meg a napvilágot, bizonyára Nobel-díjat kap (ha valaki, ő aztán megérdemelte volna, édes Istenem), és mindegyes abszurd meséjéből filmet forgatnak a világ legmenőbb rendezői. De, mert magyarnak született, és Alsó-Rácegresen gyerekeskedett („ha meghallom az ottani tájszólást, a mély a-kat, a zárt és nyílt e-ket, akkor érzem, hogy megvan a helyem a világban”- nyilatkozta nem is olyan rég), és a füstös, zajos Lónyay utcában lakott (szerette ezt a helyet, büszke volt rá, hogy lakásában valaha Benedek Marcell élt, a szemben levőben meg Mikszáth Kálmán), csak egy Prima primissima jutott neki. (Szinte az utolsó pillanatban.) Meg egy hézagos életműátirat, ami írásainak filmadaptációit illeti. Takarékos – szegényes – kivitelben, a hollywoodi szuperprodukciókon iskolázott közönségnek szánva. A mese és valóság mezsgyéjén taposó, legeslegjobb elbeszélései alapján forgatott Porcelánbabát riadt csodálkozással figyelte a budapesti mozik közönsége, meglepő módon külföldön jobban értették ezeket a sajátosan közép-európai groteszk történeteket, mint idehaza. Legnépszerűbb meséjének, A hétfejű tündérnek a rajzfilmváltozata lassan készül, az igényes munkához sok idő kell, az idő pedig, mint tudjuk, pénz kérdése, s kultúrára mostanság, minálunk abból jut a legkevesebb. Maradnak hát a 70-es, 80-as évek viszonylagos szabadságában készült mozgóképes átiratok, hogy a képernyőn újra meg újra felidézzék Lázár Ervin írói világát. A kisfiú meg az oroszlánok (ha még ki nem dobták a Magyar Televízió archívumából), meg a Szegény Dzsoni és Árnika… Nem vagyok biztos benne, hogy vevő lesz rájuk a tévénéző nagyközönség 2007-ben, a Gyűrűk ura és a Harry Potter-filmek után. Lássuk be, az emberek tekintélyes részének ezek a szuperprodukciók jelentik a mesefilmet...
Az a baj, mondják a szakemberek, hogy Lázár Ervin mellett nem tűnt fel egy olyan erős filmrendezői tehetség, mint amilyen Bohumil Hrabal társaságában Jiri Menzel volt. Szerintem meg az a baj, hogy mifelénk nem is akarták, sőt, kifejezetten akadályozták, hogy egymásra találjanak a kimagaslóan tehetséges alkotók. Cimboraság, fehér asztal mellett, írószövetségi közös utazások, a 70-es, 80-as években effélékre áment mondtak odafönt. De a reményteljes, az életképes együttmunkálkodást ott akadályozták a különböző főhivatalok, ahol csak tudták. Kedvencek voltak, favoritok, és megtűrtek, alig támogatottak. Az olyan határozott világképű, gerinces művészek, mint amilyen Lázár Ervin is volt, aki ráadásul igen hamar rájött, nem az a dolga, hogy politizáljon, hanem, hogy megírja, amit szeret („ami persze nem jelenti azt, hogy ne volna érzelmi hovatartozásom, a magyarságomhoz és a hagyományokhoz ragaszkodó konzervatív alkat vagyok” – vallotta), sem a rendszerváltozás előtt, sem utána nem számíthatott igazi kultúrpolitikai támogatókra. Hagyták élni, dolgozni is, de tehetségéhez méltó szeretetben, gondoskodásban nem volt része sohasem. Materiális gondjaitól soha nem függetleníthette magát, és hetven életévéből egyetlenegy olyan esztendő sem adatott neki, amikor csak és kizárólag „legnagyobb próbatételével”, az írással foglalkozhatott volna. Emiatt azután teli tarisznyával ment el ő is, mint pálya- és kortársai közül oly sokan, és ez az itt maradottak legnagyobb vesztesége. Szeretet és lélek nélküli, mesés történetekkel töltik be körülöttünk azt az űrt, amely Lázár Ervin távozta után ránk maradt.
Ez a tragikuma a Lázár Ervinnel egy korú, s hozzá sok tekintetben hasonló filmrendező, Mihályfy Sándor kivándorlásának is az élők birodalmából. (Mind a kettőjüknek Tamási Áron volt a kedvence, s mind a ketten nehezen, gyötrelmes kitérők után jutottak el választott hivatásukhoz.) A filmesnek azonban, főleg, ha olyan időtálló műveket hagyott maga után, mint Mihályfy Sándor, azt gondolna az ember, könnyebben tudja megidézni az emlékét a média bűvöletében élő, modern világ, mint az íróét, aki „csak” az anyanyelvünkkel tündökölt. De hibázik a logikánk: a Magyar Televízió, Mihályfy Sándor egykori munkahelye nem veszi elő a megboldogult legjobb filmjeit, se a Margarétás dalt, sem az Ábel-trilógiát, az immár hattyúdalnak nevezhető, 2002-es történelmi kalandfilmet, A titkos háborút sem. Csak a legelső irodalmi adaptációját vetítik, a Rideg Sándor regényéből készült Indul a bakterház című, kacagtató hatvan percet. A többi meg sincs talán… Lázár Ervin könyveivel viszont tele vannak a könyvesboltok. Sajgó szívünk gyógyítására pedig talán nincs is jobb orvosság, mint az ő szelíd mondatait olvasni, a lélek patikájáról, a boldogságról… Az elmúlásról is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése