Coldplay koncert Budapesten
Az isteni tekintetű és testű Chris Martin felvonult csapatával, hogy közel két óra alatt megmutassa, milyen egy eposzban átnyújtani egy egész életművet. A Radiohead-U2-fejlődési ívet leíró zenekar csak rengeteg díszítéssel, gömbökkel és konfettikkel tudta ezt megtenni. Megértem a Coldplay-rajongókat, de óva intem őket az elbonósodás felé kacsingató fürtös hajú rocksztár önfeladó szeretetétől.
(Invokáció) Jay-Z-vel és keringővel melegítik a közönséget, akik utóbbira a szalagavatóbálokat felidézve, táncolni kezdenek, a körben ülő közönség meg ritmusra tapsol, amikor elsötétedik, és megszólal az egyik ugyanolyan szám, a Life in Technicolor. A zenekart még egy függöny választja el a közönségtől, nem véletlenül, mert óriási színház veszi kezdetét Violet Hill-lel [1] és Clocks-szal [2] indítva, bár az eposzt és a drámát kezdő műfajtörténészekhez hasonlóan nem keverném, de a Viva la vida-lemez koncertje egyszerre volt mindkettő. Sok gömbös, lézeres és kivetítős díszítés, és rengeteg epitheton ornans (eposzi jelző) a szépséges és arany torkú Chris Martin felé. A Coldplay nem spórolt semmit, a 15 ezer néző pedig, nincs jobb szó, őrjöngött. A koncert végén például a tapsolás közben lábukkal dobogni kezdtek, amihez képest a Karthagó elefántdübörgése állatkerti séta.
(Enumeráció) Lássuk be, hogy egy kemény szívű férfit a hideg rázza ki az ilyen nyílt tekintetű Chris Martinoktól, akikért a fél ház sikongatva rajong, ráadásul még jó hangja is van, plusz Gwyneth Paltrow-val megnyert mindent, ami a versenyben megnyerhető. De a leleményes Martin annak ellenére szimpatikus volt, hogy benne van az elbonósodásért felelős genetikai hiba, ami miatt hamarosan földrészt választ magának, esetleg súlyos betegségtől sújtott gyerekeket, akiket jól megmenthet. A U2 eleve egy kitörölhetetlen gyerekkori emlék lehet neki, mert a látványos koncert és az utolsó két album számai sokszor emlékeztetnek minket az ír együttesre, ami nem jó. De az igazán fontos minta a Radiohead volt, hiszen a Parachutes album ideje maga az úgynevezett Nagy Thom Yorke-éra Bends-cel és az OK Computerrel. Ezért a Coldplay nekem csak lányos-lájtos Radiohead, bár megértem a fürge lábú és érző szívű Martint, hogy ennyire a hatásuk alá kerültek.
A Radioheadtől eljutni a U2-ig az nem fejlődési ív, viszont a Coldplay mégis megtalálta a sok erős hatás között azt a klimpírozós szegmenst, amire a népnek szüksége van. A bizonyíték erre, hogy az In my place [3] alatt már úgy énekel a közönség, mintha külön hangsávban hozták volna, pedig ez még csak a koncert eleje, a göndör hajú, de most kopasz Martinnak még semmit nem kellett tennie, és már mindenki megőrül érte, annyira könnyen adta magát a közönség. Persze itt már felhangzik a "Jó itt lenni veletek", ami igazából úgy hangzott, "jouetleniveltek." Az isteni származású Martinnak sikerül egy személyben megvalósítani a bátor Akhilleusz és az okos Odüsszeusz minden erényét, egyszerre kezeli személyes ügyként a koncertet, de már nem vakmerő, csak a biztosra hajt. Korunk véres csatáiban és erőszakos környezetében képes megmutatni egy nyugodt világ képét, sokkal emberibb minden eddigi eposzi hősnél, és még a hangja is jobb.
(In medias res) A Delacroix-kép hatalmas, szabad melle alatt gyors kezű Martin fel-le rohangált a hosszan elterülő, közönség közé befutó színpadon, mindenhol képes volt zongorázni egy kicsit, majd a koncert egy pontján az Aréna másik felében bukkant fel három gitárossal, és így idézték meg azt a valaha volt klubkoncertes hangulatot, amihez már semmi közük nincs. Ez külön lehetőséget biztosított a rajongóknak, hogy egyszerre fotózzák le a négyfős csapatot. Bár kit érdekel a többi három, ha Chris Martin ennyire jól néz ki, gondolhatja egy éber 16 éves.
A Perfect day már kicsit Michael Flatley-t idézte, de a nyurga lábú Martin nem kezdett el ugrálni, viszont a Lost esetében tuti, hogy a jó öreg Michael Jacksontól nyúlták le az üstdobozást, az eredeti Bad-kazettámra esküszöm, de mindegy, mert az egész Viva la vidán végigfut ez a kanyargó motívum. Azért Szkülla mind a hat feje előbukkan abban a rajongói rémálomban, ami összegzi a Coldplay eddigi munkásságát, mert egyszerűen a Parachutes és A Rush of Blood to the Head dalaival egy mondatban nem is említem a másik kettőt, ezeken találhatóak a Politik [4], a Trouble [5], a Shiver, a Yellow, a Clocks, az In my Place, míg a harmadikról a Fix You [6] és a Hardest part [7] ugrik talán ki. Az újról meg ez az üstdobozás. A Coldplayt kedvelők nagy szerencséje, hogy a zenekar nem hozza őket zavarba, itt nem érezhetünk olyat, hogy valamelyik számot nem ismerjük, mert szinte mindegyik ugyanolyan. Én például meg voltam győződve róla, hogy a Viva la Vidát [8] háromszor játszották el, mindig, amikor valakinek beugrott, hogy a francnak hoztak üstdobot.
(Deus Ex Machina) Az egy és háromnegyed órás nagyszabású koncert ún. elemelt pillanata, amikor az Aréna minden érzelme erősen sűrűsödni kezd fürge ujjú Martin Hardest part [9]-előadásán, amit a közönség között egy zongorán klimpíroz el. Megszakad az ég az énekes körül ülő edzett szívű férfiak, meg könnyes tekintetű nők miatt, amikor az egyik dalba beleénekli, hisz improvizálni is tud a gyors gondolkodású Martin, Budapestet és a magyar koncertre ellátogató tizenötezer embert. Jó, nem név szerint, mert ez nem egy unalmas enumeráció, de akkor is.
A végén a seregek elvonulása előtt jön a már felidézett elefántdübörgés, legördül a VIVA-zászló, konfettieső, ahogy minden rendes homéroszi eposzban, és ekkor már felállva táncolnak a leglustábbak is, a zenekar elmegy, majd visszajön letolni a Yellowt [10]. Ilyen egy rendes koncert, szívünkben derű.
