Emlékezzünk!

TRIANON POKLA

TRIANON 1920. június 4.

Örökségként nem csak olyan dolgokat kap egy család vagy akár egy egész nemzet, amire büszke lehet, ami a javát szolgálja. Megörökölhet olyan helyzetet is, amely véglegesen megnehezíti életüket, generációkat tesz tönkre, megtöri a valaha büszke nemzet önbecsülését, megnyújtja azt a szenvedést, amelyet a győztesek az „örökség" kihirdetésekor okoztak. Magyarországnak, a magyar nemzetnek ez a trianoni béke, amelyet a Párizs melletti Versailles Petit-Trianon palotájában 1920. június 4-én írtak alá a szövetséges és társult hatalmak.

A békediktátum percében 1920. június 4-én megkondultak Magyarország harangjai. Az üzletek bezártak, csakúgy, mint az iskolák és az egyetemek, a közlekedés tíz percre leállt Az ország gyászba öltözött, fekete lobogók, drapériák lengtek mindenütt A korabeli újságok szerint a magyar nemzet kétórás harangzúgással temette múltját és jövőjét Együtt gyászolt együtt könnyezett a magyar nemzet. Ezt kaptuk örökségként azért, hogy több ízben is Európa védelmében ontotta vérét a magyarság, hogy hűségével lehetővé tette a később ítéletet mondó nagyhatalmak töretlen fejlődését. Hogy a közismerten nagylelkű magyarság több esetben nemcsak a saját érdekeit nézte, hanem ezen felül emelkedve, Európa keresztény kultúrája védelmében indult hadba, nem értékelte senki. Megtette ezt 1956-ban is, amikor először roppantotta meg a legyőzhetetlennek hitt szovjet nagyhatalmat, miközben a nyugati államok cserben hagyták. Mondják, hogy a legszörnyűbb emberi érzés a hála. Nem is gyakorolták a magyarsággal szemben soha, a rossz lelkiismeret újabb és újabb csapást mért a Kárpát-medence magyarságára.

Mit örököltünk Trianonban? Egy megcsonkított, alig életképes országot A földrajzi értelemben csodálatosan egységes Kárpát-medence szerves összetartozását erőszakkal megtörték, folyóit hegyeit útjait, vasútjait egy tollvonással elvágták, még egyes falvak területén is átvezették az újdonsült határokat A történelemi Magyarországtól elvették területének 71,5 százalékát, lakosságának 63,5 százaléka pedig az újonnan alakult környező országokhoz került 1920-ban a 7 986 875 lakosú Magyarország népeinek 89,6 százaléka magyar anyanyelvű volt. Elveszítette megmunkálható földterületeinek 61,4, erdőinek 88,0, vasútvonalainak 62,1, ipari üzemeinek 55,7, közútjainak 64,5 százalékát, valamint teljes arany-, ezüst-, réz- és sótermelését. Az elcsatolt területeken élő több mint 13 millió lakosból a néprajzi határok figyelmen kívül hagyása következtében 3,5 millió volt a magyar, akiken átlépett a határ. Az első világháború győztesei a legyőzöttek közül Magyarországot büntették a legszigorúbban. Ilyen mértékű csonkítás még nem fordult elő a történelem folyamán „békeszerződés" néven. Olyan területeket vettek el, amelyek több mint ezer éven át a történelmi Magyarországhoz tartoztak, így nemcsak a magyar nemzet kialakult szállásterületének nemzeti és törté­nelmi egységét szüntették meg egy tollvonással, hanem azt a földrajzi-gazdasági egységet is, amely évszázadok alatt alakult ki a Kárpát-medencében. A győztesek baklövése által eltűnt Európa közepéről az a hatalom, amely védelmet nyújtott mind a keletről, mind a nyugatról jövő terjeszkedéssel szemben. Ugyanakkor azok az utódállamok, amelyek a háborúban nem vitézkedtek vagy részt sem vettek, győztes államokként szerepeltek a versailles-i ítélőbírák előtt.

A magyar békeküldöttség 1920. január 6-án Apponyi Albert gróf vezetésével érkezett Párizsba. Apponyi a területi kérdések eldöntéséhez népszavazás elrendelését kérte, álláspontja ezzel kapcsolatban ma is helytálló. A békeértekezlet győztes hatalmait a következő személyek képviselték: Angliát Lloyd George miniszterelnök, Franciaországot Clemenceau miniszterelnök, az Amerikai Egyesült Államokat Wilson elnök, Olaszországot Orlando miniszterelnök. Wilson nem kívánta megszüntetni az Osztrák-Magyar Monarchiát, csak megkísérelte volna átalakítani. Lloyd George a legtöbb kérdésben egyetértet Clemenceau-val, Orlando pedig nem sok vizet zavart. Wilson beteg volt, ezért hazautazott Washingtonba, az USA később külön békeszerződést kötött több országgal is. Így amikor a békeértekezlet megnyílt, már csak a magyargyűlölő Clemenceau diktált, és vezetésével gyakorlatilag tönkre tették Európát Beépítették a békeparancsba azt a „casus bellit", amely alapján kitört a második világháború, és következményeit ma is nyögjük.

Churchill „egyetemes hatású tragédiának” tartotta a békekötést Lloyd George, az egyik békediktátor később kijelentette, hogy „minden bizonyíték, mellyel egyes szövetségeseink elláttak bennünket, hazugságon alapult és hamisítvány volt, úgyhogy mi hamisítás alapján döntöttünk...”

Már nyolc évtizede szenvedjük a trianoni örökség „hozadékát”, évtizedekig pedig még fájdalmunkról sem lehetett beszélni. Nemzetrészeink magyarságuk okán másodrendű állampolgárok, a nemzeti kisebbségek jogainak elismertetési szándéka mellett a gyakorlati megvalósítással a győztesek sohasem törődtek. Mindezt tetézte a jelenleg regnáló Gyurcsány-kormány, amikor különböző hazugságokkal rászedte a magyarság egy részét hogy 2004. december 5-én tagadja meg testvéreit. Ez olyan sebet ütött a magyarság lelkén, hogy felért egy újabb Trianonnal.

Hankó Ildikó
Demokrata 2007. május.31.

Wass Albert még mindig háborús bűnös Romániában

Szegő Iván Miklós jegyzete
2007. 05. 22., 09:52

Nem veszik elő újra azt az ügyet, amiben a negyvenes évek végén háborús bűnössé nyilvánították, és halálra ítélték Wass Albertet és apját, így az ítélet érvényben maradt Romániában. Pedig ha jobban megnézzük a Wass Albert elleni vádakat, kiderül, hogy nem a román bíróságnak kellene újból ítélkeznie: egyszerűbb lenne a magyar hadbíróságok, illetve rögtönítélő osztagok, kémelhárító egységek tevékenységét elemezni. Wass Albertről a perdöntő iratok talán Budapesten rejlenek, valamelyik mélyre elásott katonai archívumban.

A kolozsvári bíróság a közelmúltban elutasította a perújítási kérelmet Wass Albert ügyében. Az erdélyi grófot és apját a kolozsvári népbíróság a negyvenes évek második felében (1946-ban vagy 1948-ban, erről ellentmondóak az adatok) minősítette háborús bűnösnek. Mindkettőjüket halálra ítélték az omboztelki és a vasasszentgotthárdi kivégzésekben játszott felbujtói szerepük miatt. A kivégzések 1940-ben történtek, amikor Horthyék a második bécsi döntés után egy időre átvették az uralmat Észak-Erdély felett.

Nyugaton érte a hír

A negyvenes évekbeli ítélet híre már csak Németországban érte utol Wass Albertet, aki 1944-ben került ide, majd 1952-től Amerikában élt. Az USA hatóságai tudtak, tudhattak a román ítéletről, de azt nem tartották olyan súlyúnak, hogy ne engedjék be egy alapos vizsgálat után az írót, aki ezután a floridai egyetemen taníthatott.

Wass Albert felmentését, legalábbis a perújítást korábban Frunda György RMDSZ-szenátor is megpróbálta elérni, de az ő kérését is elutasították pár éve. Az Evenimentul Zilei című román lap 2003-as tudósítása szerint Frundát akkor az RMDSZ is támogatta.

Egyelőre érvényben marad a halálos ítélet

Wass Albert
Fotó: Wikipédia

A mostani, 2007-es kolozsvári döntés azt jelenti, hogy a negyvenes évekbeli ítélet érvényben maradt Romániában. Erről Petru Urs, a bíróság szóvivője tájékoztatta a Mediafax román hírügynökséget. Az erdélyi Krónikának Urs később úgy nyilatkozott, hogy a testület húsz napon belül indokol írásban.

A kérelmet Andreas Wass von Czege (Czegei Wass András), az író fia, illetve a nevében eljáró Kincses Előd ügyvéd nyújtotta be. Az elutasítást a romániai magyar Paprika Rádió híre szerint nem indokolták meg a kolozsvári bírák. Az ügyvéd tíz napon belül fellebbezhet a döntés ellen, amit Kincses meg is fog tenni a kolozsvári táblabíróságnál.

Román archívumokban kutattak

Kincses szerint beadványát az alapozta meg, hogy a román védelmi és külügyi minisztérium archívumaiban olyan korabeli dokumentumokat találtak, amelyek azt bizonyítják, hogy Wass Albertnek semmi köze az omboztelki és a vasasszentgothárdi kivégzésekhez, melyek miatt elítélték a Wass család tagjait.

Vekov Károly történész, korábbi RMDSZ-es parlamenti képviselő 2006-ban olyan iratokat talált, amelyek Wass Albert ártatlanságát bizonyítják. Ezt akkor Kincses Előd jelentette be, és erre alapozva nyújtotta be keresetét idén a kolozsvári bíróságra.

Perújítási kérelmet egyébként csak akkor lehet benyújtani, ha olyan iratok kerülnek elő, amelyek alapvetően megváltoztatnák a korábbi ítéletet, és amelyeket az 1946-ban ülésező népbíróság nem ismert, nem ismerhetett.

Két irat felmenthetné Wass Albertet?

Az egyik irat szerint a román hadsereg információs szolgálata azt jelentette, a szentgotthárdi négyes gyilkosság felbujtója Wass Endre volt, Wass Albert apja. A tárgyaláson is végig Wass grófot emlegették, illetve hogy a magyar hadsereg által elkövetett gyilkosság előtti estén az öreg Wass Endre gróf átkocsizott Cegéről Szentgotthárdra, hogy a magyar tisztet a kivégzési parancs kiadására bíztassa, írta az Erdely.ma.

Az omboztelki, tizenegy áldozatot követelő gyilkosságnál egy Kőrösi József nevű polgármester volt a felbujtó, és nem Wassék, derül ki egy másik dokumentumból, a gyilkossági parancsot pedig egy magyar katonatiszt adta ki.

De mi történt valójában?

Az első bécsi döntés 1938-ban a Felvidék déli részét szolgáltatta vissza Magyarországnak, a második bécsi döntés pedig Észak-Erdélyt 1940-ben. Mindkét esetben Adolf Hitler döntött, így aztán a második világháború után a győztes szövetségesek visszaadták a területeket Csehszlovákiának és Romániának.

A második bécsi döntés után, 1940-ben magyar csapatok érkeztek Észak-Erdélybe, ekkor több atrocitás is érte az ottani román lakosságot. Egyeseket a román, másokat a kommunista kapcsolataik miatt gyanúsítottak meg, de voltak zsidók (illetve annak minősített személyek) is a későbbi áldozatok között.

Vekov Károly tanulmánya

Vekov Károly a Rubicon magyar folyóirat 2005/6-os számában, amely Trianon és a revízió címet viseli, tanulmányt jelentetett meg a Wass-perről. Ebben leírja, hogy magyar katonai bíróságok és kémelhárító szervek tevékenykedtek ekkoriban Wassék birtokain is. Ezekkel a szervekkel az idősebb Wass gróf, Albert édesapja, Wass Endre beszélt többször is. Az idősebb gróf szerepe sem egyértelmű azonban a későbbi kivégzésekben, illetve halálesetekben.

Vekov leírja, hogy két Szentgotthárdon letartóztatott román és két ugyanott őrizetbe vett zsidó származású áldozatot, méghozzá fiatal lányokat Cegén lőttek le a magyar katonák, állítólag menekülés közben. A négy személyt korábban a magyar csendőrség a katonai kémelhárításnak adta át, és ha nem is egyértelmű, de valószínűsíthető, hogy statáriális (rögtönítélő) bíróság elé is állíthatták a négy embert.

Magyar archívumokban is kéne kutakodni?

Az ügy még a magyar fennhatóság idején, tehát 1944 előtt is újra felmerült, de a katonai hatóságok nem engedték a holttestek exhumálását, és megkérték Schilling János alispánt, hogy ne foglalkozzon az esettel. Mindezek után felmerül a kérdés, hogy a mai magyar hatóságok miért nem foglalkoznak az üggyel, miért nem segítenek tisztázni a romániai bíróság által elítélt Wass Albertet.

A kivégzettek részben Wass Endre haragosai voltak, de a magyar katonai szervek emiatt aligha ítélték volna halálra őket. Sőt Wass Endre közbenjárására az eredetileg hat lefogott közül kettőt szabadon engedtek a hatóságok, utóbb ezt meg is köszönte neki az egyik érintett. Igaz, Wass Endre erre azt válaszolta: nem érdemelte meg a szabadlábra helyezést.

Vasgárdistákat és kommunistákat kerestek

A másik négy embernél sokkal valószínűbb, hogy vagy már rendelkezett róluk valamilyen információval a magyar kémelhárítás, vagy vallatásuk közben kényszerből vagy önként ismertek el valamit. Az egyik későbbi román áldozat például a vasgárdistákkal tartotta korábban a kapcsolatot. Két zsidó származású nőt pedig nagy valószínűség szerint kommunistagyanúba keverték - ennek azonban nem sok alapja volt, derült ki utóbb. Talán emiatt is hallgattak később a magyar katonai hatóságok, mert aligha volt komoly bizonyítékuk a "menekülés közbeni fegyverhasználatra".

Mindezek alapján valószínűsíthető, hogy ha a magyar katonai archívumokban utánanéznénak a cegei eseményeknek, talán a kutatók több bizonyítékot találnának Wassék ártatlanságára. A román elhárítás dokumentumai ugyanis aligha lehetnek minden kétséget kizáróan bizonyító erejűek, hiszen ekkoriban magyar fennhatóság alatt állt Vasasszentgotthárd, illetve Cege is.

Hol volt Wass Albert?

Vekov cikkében megjegyzi azt is, hogy míg az apát, Wass Endre grófot a későbbi népbírósági perben sokan emlegették (bár sok konkrétumot ott sem tudtak ellene felhozni), addig a fiatal grófot, Wass Albertet alig hozták szóba. Ennek oka az lehet, hogy a halálesetek idején Wass Albert a környéken vadászott, alig vagy egyáltalán nem tartózkodott birtokközpontján. Így a fiatalabbik grófot - Vekov feltételezése szerint - azért keverték bele a negyvenes évek második felében a román népbírósági perbe, hogy a falubeliek biztosítsák maguknak a Wass-birtokokat, amelyeket a halálos ítéletre hivatkozva elkoboztak a magyar arisztokratáktól.

Érdekesség az is, hogy a Wass-per megindulása előtt a román minisztertanács is áttekintette az ügyet, és állítólag a miniszterelnök, Petru Groza (Gróza Péter) is jóváhagyta a vádiratot.

Lázár Ervinre emlékezve...

És sajog, sajog a szívünk…
Lőcsei Gabriella jegyzete
2007. január 10. 8:48

Én nem bánnám, írta Lázár Ervin évekkel ezelőtt, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem… Mi bezzeg, Lázár Ervin mesenovelláinak lelkes hívei, nem fogadjuk ilyen készségesen őkegyelmét, mégis gyakorta betér hozzánk. Kitessékelni lehetetlen, vele térünk nyugovóra, mellette ébredünk. És szünet nélkül sajog, sajog a szívünk.


A pótolhatatlan veszteségek napjait éljük. És nem is „csak” gazdasági, társadalmi s földrajzi értelemben. Nem csupán a szülőföldünket húzzák ki a talpunk alól, védett növény- és állatvilágunk élőhelyeit árusítják ki, fillérekért, nem csak úgy-ahogy működő közegészségügyi és közlekedési hálózatunkat verik dobra, persze, ezt sem lehet könnyű szívvel tudomásul venni. De sorra mennek el világunkból azok az alkotók, akik műveikkel meg tudták édesíteni az életünket, fel tudták emelni a szíveinket, a szeretet napsugarával pásztázták végig a rút hétköznapokat. December végén Lázár Ervint sirattuk, január elsején a film- és tévérendező Mihályfy Sándort. A költő, Nagy Gáspár halálhírére már könnyünk is alig maradt. Csak a szívünk sajgott, kegyetlenül.

Búcsúztatásuk órájában, a gyászbeszédekben bizonyára elhangzik majd az örök közhely: munkáik által élnek köztünk ezután. Ám, aki megőrizte még a józan eszét, pontosan tudja, nem a vitathatatlan és maradandó értékek iránt figyelmes világban élünk. Még a médiával szoros kapcsolatban levő szellemi emberek emlékét sem lehet elevenen tartani a politikai talpnyalásra és reklámnyereségre berendezkedett televíziók által. Arról nem is beszélve, hogy a végérvényesen lezárt életművek láttán döbben rá az ember, milyen mostohán bánt a mi világunk, az utóbbi tizenhat esztendő is, az igazán tehetséges és tisztességes alkotókkal, akármilyen műfajban dolgoztak is. Lázár Ervin, akinek „tündéri realizmussal” megírt történeteit felnőtt és gyermek egyaránt szereti, ha – mondjuk - Latin-Amerikában látja meg a napvilágot, bizonyára Nobel-díjat kap (ha valaki, ő aztán megérdemelte volna, édes Istenem), és mindegyes abszurd meséjéből filmet forgatnak a világ legmenőbb rendezői. De, mert magyarnak született, és Alsó-Rácegresen gyerekeskedett („ha meghallom az ottani tájszólást, a mély a-kat, a zárt és nyílt e-ket, akkor érzem, hogy megvan a helyem a világban”- nyilatkozta nem is olyan rég), és a füstös, zajos Lónyay utcában lakott (szerette ezt a helyet, büszke volt rá, hogy lakásában valaha Benedek Marcell élt, a szemben levőben meg Mikszáth Kálmán), csak egy Prima primissima jutott neki. (Szinte az utolsó pillanatban.) Meg egy hézagos életműátirat, ami írásainak filmadaptációit illeti. Takarékos – szegényes – kivitelben, a hollywoodi szuperprodukciókon iskolázott közönségnek szánva. A mese és valóság mezsgyéjén taposó, legeslegjobb elbeszélései alapján forgatott Porcelánbabát riadt csodálkozással figyelte a budapesti mozik közönsége, meglepő módon külföldön jobban értették ezeket a sajátosan közép-európai groteszk történeteket, mint idehaza. Legnépszerűbb meséjének, A hétfejű tündérnek a rajzfilmváltozata lassan készül, az igényes munkához sok idő kell, az idő pedig, mint tudjuk, pénz kérdése, s kultúrára mostanság, minálunk abból jut a legkevesebb. Maradnak hát a 70-es, 80-as évek viszonylagos szabadságában készült mozgóképes átiratok, hogy a képernyőn újra meg újra felidézzék Lázár Ervin írói világát. A kisfiú meg az oroszlánok (ha még ki nem dobták a Magyar Televízió archívumából), meg a Szegény Dzsoni és Árnika… Nem vagyok biztos benne, hogy vevő lesz rájuk a tévénéző nagyközönség 2007-ben, a Gyűrűk ura és a Harry Potter-filmek után. Lássuk be, az emberek tekintélyes részének ezek a szuperprodukciók jelentik a mesefilmet...

Az a baj, mondják a szakemberek, hogy Lázár Ervin mellett nem tűnt fel egy olyan erős filmrendezői tehetség, mint amilyen Bohumil Hrabal társaságában Jiri Menzel volt. Szerintem meg az a baj, hogy mifelénk nem is akarták, sőt, kifejezetten akadályozták, hogy egymásra találjanak a kimagaslóan tehetséges alkotók. Cimboraság, fehér asztal mellett, írószövetségi közös utazások, a 70-es, 80-as években effélékre áment mondtak odafönt. De a reményteljes, az életképes együttmunkálkodást ott akadályozták a különböző főhivatalok, ahol csak tudták. Kedvencek voltak, favoritok, és megtűrtek, alig támogatottak. Az olyan határozott világképű, gerinces művészek, mint amilyen Lázár Ervin is volt, aki ráadásul igen hamar rájött, nem az a dolga, hogy politizáljon, hanem, hogy megírja, amit szeret („ami persze nem jelenti azt, hogy ne volna érzelmi hovatartozásom, a magyarságomhoz és a hagyományokhoz ragaszkodó konzervatív alkat vagyok” – vallotta), sem a rendszerváltozás előtt, sem utána nem számíthatott igazi kultúrpolitikai támogatókra. Hagyták élni, dolgozni is, de tehetségéhez méltó szeretetben, gondoskodásban nem volt része sohasem. Materiális gondjaitól soha nem függetleníthette magát, és hetven életévéből egyetlenegy olyan esztendő sem adatott neki, amikor csak és kizárólag „legnagyobb próbatételével”, az írással foglalkozhatott volna. Emiatt azután teli tarisznyával ment el ő is, mint pálya- és kortársai közül oly sokan, és ez az itt maradottak legnagyobb vesztesége. Szeretet és lélek nélküli, mesés történetekkel töltik be körülöttünk azt az űrt, amely Lázár Ervin távozta után ránk maradt.

Ez a tragikuma a Lázár Ervinnel egy korú, s hozzá sok tekintetben hasonló filmrendező, Mihályfy Sándor kivándorlásának is az élők birodalmából. (Mind a kettőjüknek Tamási Áron volt a kedvence, s mind a ketten nehezen, gyötrelmes kitérők után jutottak el választott hivatásukhoz.) A filmesnek azonban, főleg, ha olyan időtálló műveket hagyott maga után, mint Mihályfy Sándor, azt gondolna az ember, könnyebben tudja megidézni az emlékét a média bűvöletében élő, modern világ, mint az íróét, aki „csak” az anyanyelvünkkel tündökölt. De hibázik a logikánk: a Magyar Televízió, Mihályfy Sándor egykori munkahelye nem veszi elő a megboldogult legjobb filmjeit, se a Margarétás dalt, sem az Ábel-trilógiát, az immár hattyúdalnak nevezhető, 2002-es történelmi kalandfilmet, A titkos háborút sem. Csak a legelső irodalmi adaptációját vetítik, a Rideg Sándor regényéből készült Indul a bakterház című, kacagtató hatvan percet. A többi meg sincs talán… Lázár Ervin könyveivel viszont tele vannak a könyvesboltok. Sajgó szívünk gyógyítására pedig talán nincs is jobb orvosság, mint az ő szelíd mondatait olvasni, a lélek patikájáról, a boldogságról… Az elmúlásról is…