Tudományos szemszögből a szóvicc (Index cikk)

A szóvicc ökölcsapás az agynak

Három cowboy lovagol a sivatagban. Elöl megy Joe aranylovon, utána Bill ezüstön. Mögöttük pedig Charles bronzon. Fájt, ugye? Esetleg nem értette meg azonnal, újra kellett olvasnia a viccet, hogy felfogja? (Akik ismerték, most nem játszanak.) A hiba nem az ön készülékében van: a szóviccek a kutatók szerint komoly erőpróbát jelentenek az agynak, bármilyen fura képzavar is ez. Tudományos tények magyarázhatják azt is, hogy miért fájnak jobban a szóviccek a többi poénnál, és miért hajlamosak egyes emberek jobban arra, hogy olyan borzalmakat találjanak ki, mint a "Hogy hívják a tréfás kávéfőzőt? Mokkamester."

A szóvicc érdekes ambivalencia a humorban: egyszerre örvend nagy népszerűségnek és kétes hírnévnek. A szóvicc szórakoztató, de csak a maga fájdalmas módján: szóviccet hallani általában olyan, mint Zuzu Petalsszal beszélgetni [1]. És mint ahogy nyilvánvaló, hogy a reklámipari kreatívok éhen halnának szóviccek nélkül, senki nem kétli, hogy Geszti Péternek az örökkévalóságig kell majd Ludas Matyikat olvasgatnia a pokolban. A szójátékokra különösen alkalmas angol nyelvben is hasonló a műfaj megbecsültsége. A 18. században élt híres lexikográfus, Samuel Johnson például azt állította, hogy a szóvicc – angolul pun – a humor [2] legalantasabb formája, Edgar Allan Poe szerint viszont a jó szóvicc jutalma éppen a hallgatóság ellenérzésében mérhető. Johnson ma bizonyára elszörnyedve látná, hogy az interneten proxyt lehetne rekeszteni a szóvicceknek szentelt angol [3] gyűjtőoldalakkal [4], ahol olyan, magyarra lefordíthatatlan rettenetek semmisítik meg az olvasó mentális védelmét, mint a "Time flies like an arrow. Fruit flies like a banana." De ahogy az igényes asztalos mondja: félre a tré fát.

Két agykutató bemegy a kocsmába...

A szóviccek – és egyáltalán a viccek – értelmezésének biológiai háttere viszonylag szűz terület az orvostudományban, de abban nagyjából minden kutatás egyetért, hogy az agyműködésben jelentős különbségek fedezhetők fel a szóviccek és a mórickás-nyuszikás, szituációs viccek felfogásakor, másként zajlik ezeknek a megértése. Most hangsúlyozottan a vicc jelentése megértésének fázisáról, az úgynevezett kognitív juxtapozícióról van szó, nem arról, amikor a már megértett vicc érzelmeket – jó esetben nevetést – vált ki belőlünk.

A vicckutatás akkor lendült fel, amikor megjelentek az olyan modern, kutatásban is használt diagnosztikai eszközök, mint a funkcionális mágneses rezonancia alapú képalkotó berendezés (fMRI) vagy a korszerű EEG-k, amelyekkel a korábbi módszereknél pontosabban lehetett vizsgálni az agytevékenységet. Az fMRI [5] működése azon alapul, hogy a megnőtt aktivitású agyterületek közelében a hemoglobinkoncentráció megváltozik, és megfelelő képalkotó módszerekkel így folyamatosan lehet ábrázolni, mi történik az ember agyában, ha különböző ingerek érik őket, például vicceket hallanak. Richard Wiseman, a Nagy-Britanniában működő hertfordshire-i egyetem kutatója néhány éve ilyen eszközzel vizsgált [6] önkénteseket, akiknek vicceket olvastak fel. Wiseman arra jutott, hogy a hagyományos viccek megértése nagyon is jól behatárolható helyen, a homloklebeny hátsó részén történik. Ez egybevágott azokkal a kutatásokkal, amelyek szerint az emberek, akiknek ez az agyterületük sérül, gyakran elveszítik a humorérzéküket.
Wiseman egy internetes felmérést is végzett: a Laugh Lab [7] nevű projektben több mint 100 ezer ember szavazott több mint 40 ezer viccre, hogy kiderüljön, melyik is a világ legjobb vicce (bár ezt Monty Pythonék klasszikus jelenete [8] óta tudjuk). Íme a győztes:

Két New Jersey-i elmegy az erdőbe vadászni. Egyszer csak egyikük összeesik, és nem mozdul többet, nem is lélegzik. A társa gyorsan felhívja a mentőket:
– Az erdőben vadásztunk, amikor a társam összeesett. Úgy tűnik, meghalt. Mit csináljak?
Mire a segélyvonal ügyeletese:
– Először is győződjön meg róla, hogy tényleg meghalt.
A telefonban rövid szünet, majd az ügyeletes egy puskadörrenést hall. Ezután megint a vadász szól bele a telefonba:
– Oké, és most?
(Megjegyzés: a New Jersey-i származás az amerikai viccekben általában a szereplők ostobaságra utal, a New Jersey-i emberek nagyjából a magyar viccek rendőreinek felelnek meg.)

Wiseman szerint a Laugh Lab legnépszerűbb vicceiben egyértelműen fel lehetett fedezni hasonló mintákat. Az emberek leginkább azokon a vicceken nevettek, amelyeknek eredményeként felsőbbrendűnek érezhették magukat, vagy olyasvalamin nevethettek, ami miatt a civil életben aggódniuk kellett, vagy a viccben valamilyen nem helyénvaló esemény, inkongruencia történt. A legjobb szavazati átlaggal végző fenti vadászos vicc – ami egyébként több mint fél évszázados [9], szóval szakállas poén – mindhárom feltételnek megfelelt: a buta vadászhoz képest felsőbbrendűnek érezhetjük magunkat, kinevethetjük a halált és nem helyénvaló, ahogy a vadász félreérti az ügyeletes szavait.

A tévedés lehet fatál is

Mindhárom fenti tényező hiányzik viszont a szóviccekből, ugyanakkor a szóviccekre az emberek általában mégsem úgy reagálnak, mint egy gyenge nyuszikás viccre. Az ezt feltáró, agyműködést vizsgáló kutatásokban úttörőmunkát végzett Vinod Goel és Raymond J. Dolan a londoni Neurológiai Intézetben. A tudósok 2001-ben folytattak le [10] egy kísérletet, amelyben fMRI-vel vizsgálták 14 egészséges alany agyműködését, miközben felolvastak nekik hatvan viccet. A szóviccek hasonlóan hangzó szavak más-más jelentéseivel operálnak, a kutatók azt vizsgálták, hogyan jelentkezik ez az agyban. Goelék kísérletében [11] a tréfák fele úgynevezett szemantikai vicc volt, amelyek sikeres feldolgozásához a szavak evidens értelmezése után egy másik jelentést kell keresni. A kutatásban szereplő egyik szemantikai vicc például ez volt:

– Miért nem harapják meg a cápák az ügyvédeket?
– Szakmai alázatból.

A viccben az egyértelmű jelentés – a cápa mint a tengeri állat – helyett a hallgatónak egy másik, jóval szokatlanabbat kell keresnie az értelmezéshez, jelen esetben a gátlástalan és könyörtelen jogászok egy – főleg angol nyelvterületen használt – gúnynevét, a cápát. A kísérletben szereplő viccek másik fele fonológiai vicc volt – ha úgy tetszik, igazi szóvicc –, vagyis olyan poénok, amiket csak akkor értünk meg, ha egyszerre mindkét jelentését felfogjuk egy szónak vagy kifejezésnek. Például egy ismert szóvicc szerint a jénai tál és a tévedés közti különbség az, hogy a jénai üvegtál, de a tévedés lehet fatális. Itt a "fatál is" és a "fatális" szavak jelentéstartalmát kell egyidejűleg felidéznünk, hogy leessen a poén.

Goelék tesztjei szerint a fonológiai viccek és a szemantikai viccek megértése más területeken zajlik az agyban. Előbbiek hatására a jobb és a bal halántéklebenyben is megnőtt az aktivitás, amelyeknek a nyelv szemantikai feldolgozásában van fő szerepe: a bal halántéklebeny akkor működik, amikor egy szóhoz hozzákötjük a legvalószínűbb jelentését, a jobb oldali pedig akkor, amikor az eredetin kívül alternatív, nem annyira egyértelmű jelentéseket is keresünk. A szóviccek értelmezésekor viszont a bal halántéklebeny mellett a baloldali frontális lebeny is aktiválódott, ez a terület pedig a beszédhangok felismerésében játszik fontos szerepet. A megértés után a viccek által kiváltott érzelmi válasz minden esetben ugyanott, a ventrális prefrontális kéregben történt, és az itt kimutatható aktivitás mértéke összecsengett azzal, hogy a hallgatók nagyon viccesnek találták az adott szóviccet, vagy azt gondolták, hogy a poén csak egy so-so vicc. Ez az agyterület egyébként az önjutalmazási mechanizmusokért felelős idegrendszeri körök egyik eleme.

Puns not dead

Seana Coulson, a kaliforniai egyetem kognitív tudományokkal foglalkozó kutatója 2005-ben EEG-vel vizsgálta [12], hogy milyen agyi aktivációt váltanak ki a szóviccek. A jobb sorsra érdemes – és bizonyára leszíjazott – alanyoknak 320 egymondatos szóviccet olvastak fel. A kísérlet arra világított rá, hogy a nyelvi megértésért felelős területek szóvicchallgatás közben mindkét agyféltekében egyformán aktiválódtak, és Coulson Goelék eredményére is támaszkodva magabiztosan jelenthette ki, hogy a bal féltekében tároljuk a szavak legegyértelműbb jelentését, a jobb agyféltekét pedig akkor hívjuk segítségül, ha a szavak másodlagos, nem olyan gyakori jelentését akarjuk felidézni.

Coulson vizsgálata azonban rávilágított arra, hogy a szóvicceket akkor értjük meg, ha egyszerre fogjuk fel a kétértelmű szavak lehetséges jelentéseit (az EEG-vel végzett vizsgálatok időbeli felbontása nagyon jó). A kutatók szerint egy szóvicc feldolgozásakor mindkét agyféltekénkben aktiválódik a szemantikai megértésért felelős terület, és ez így is marad végig, amíg a viccre gondolunk: mindkét jelentést észben tartva fogjuk fel a tartalmát. Ez a mindkét agyféltekét megdolgoztató feladat komoly szellemi erőpróba, kisebb ökölcsapás az agynak. Valószínűleg ez a sokk fáj annyira, amikor végre leesik egy borzalmas szóvicc poénja.

A szóvicceket általában azok gyártják, akik a fenti agyterületek egyidejű aktiválására fokozottabban képesek, bár mivel kevesen kutatták eddig a témát, tulajdonképpen egyik felfedezett összefüggés sem eléggé alátámasztott. Az viszont színtiszta spekuláció – bár sokaknak feltűnt már, és az Index szerkesztőségében is megfigyelhető –, hogy a műszaki végzettségűek és általában a reáltudományok felé vonzódó emberek hajlamosabbak a szóviccek puffogtatására és kultiválására. A nyelvi kifejezőkészség és a matematikai érzék közötti kapcsolatot sokan és sokszor igazolták már, valószínűleg ez áll a jelenség mögött – talán egyszer majd a sok haszontalan kutatás között ennek igazolására is jut valamennyi az fMRI-k, EEG-k és egyéb drága berendezések gépidejéből.

Végezetül: David Hawkins, az amerikai Jacksonville-ben található Mayo Clinic orvosa egy tavalyi esetismertetésben megemlékezik [13] egy 81 éves, Alzheimer-kórban szenvedő nőről, akinek súlyosan károsodott a memóriája, de továbbra is brutális szóviccekkel büntette a környezetét. A szóviccektől tehát a végső elhülyülés sem menthet meg minket, de hogy ez örömteli vagy lesújtó hír, azt nem szeretnénk eldönteni; tegye meg, aki nálunk jobban edukált. Nekünk nem e' dukált. (Elnézést.)

Igaz-e? Borra sör, elgyötör...

Borra sör – elgyötör, sörre bor – mindenkor

„A sörös kancsó ezalatt kiürült, a lovag bort akart inni, elmondva a példabeszédet: „Sörre bor – mindenkor: borra ser – sohasem”.
– Átkozott rossz vinkó! – mondá rá, mikor megkóstolta.
– Hát biz a nyíri máslás ilyen! – tréfált vele Tercsa.
(Jókai: A lőcsei fehér asszony)

A németek e mondást a magukénak tekintik, olyannyira, hogy a máskor tévedhetetlen Christoph Drösser, a Die Zeit legendavadásza egyenesen azt állítja: máshol nem is ismerik azt. A németek azonban nagyon: az ulmi egyetem egy felmérése szerint a megkérdezettek 90 százaléka tartotta magát ehhez a népi „bölcsességhez”. A franciáknak a borra van egy hasonló mondásuk; eszerint fehér bort vörösre inni, jót tesz a gyomornak, fordított sorrendben viszont fordított hatás várható.

Tudományosan egyik megállapítás sem bizonyítható, a magyarázatkísérletekből azonban összegyűjtöttünk egy párat, a fentiekből adódóan főként német nyelvterületről.

Anton Piendl müncheni alkoholszakértő szerint ha az ember a bornál kisebb alkoholtartalmú sörrel kezdi italozását, e „folyékony kenyérrel” megtelíti a gyomrát. A bor ezáltal nem éhgyomorra érkezik, így az alkohol lassabban fejti ki hatását. A professzor szerint azonban a mondás másik fele már nem igaz; példaként hozza erre a profi borkóstolókat, akik az egyes minták között jéghideg sörökkel tisztítják ízlelőbimbóikat.

Christiane Bode, a hohenheimi egyetem élelmiszertudósa nem tudott tudományos magyarázatot adni a kérdésre, szerinte inkább valamiféle etikai szabályról lehet szó, amikor is az italozó „nem akarja elrontani a nemes bor ízét az olcsóbb sörével”. Hasonló véleményt fogalmazott meg Jürgen Brater, aki a népi gyógymódokat és tanácsokat nagysikerű könyvének címéül éppen e tanácsot választotta. Szerinte a mondás valamikor a középkorban születhetett, amikor a sör a nép, a bor pedig az urak itala volt. Egy másik indoklás szerint ha egy úr a nemes borral kezdte italozását, később nem akarta elrontani szája ízét sörrel, azaz a szegények italával. Ugyanebbe a vonulatba illik az a magyarázat, miszerint ha már valaki egyszer eljutott odáig, hogy megengedhette magának a borivást, nem akarta elrontani a róla kialakult képet sörivással.

Manfred V. Singer, a heidelbergi egyetem gasztroenterológiai osztályának professzora szerint arról lehet szó, hogy valaki egyszer a saját negatív tapasztalatait foglalta versikébe, majd ez elterjedt.

Hans-Joachim Pieper, a hohenheimi egyetem professzora szerint nem igaz, hogy a különböző italok keverése feltétlenül bajt okozna. Szerinte minél tisztább egy alkohol, annál kisebb a rosszullét esélye. A vodka és a gabonapálinka ilyen italok, ezeket fogyasztva nemcsak kisebb eséllyel leszünk másnaposak, de ismerőseink szaglószerveit sem tesszük annyira próbára. A kellemetlen illatokat ugyanis nem az alkohol okozza, hanem a különböző adalékok, aromák, ízesítők, amit az italba kevernek.

A német WDR televízió által megkérdezett szakértők szerint a fejfájást, rosszullétet, másnaposságot tekintve az italok sorrendjénél sokkal fontosabb az elfogyasztott alkohol mennyisége, tisztasága, az italazó általános állapota, neme és súlya.

Elképzelhető még a jelenségre egy pszichés magyarázat is. Ha valaki ismeri a közmondást, és hisz is benne, ennek ellenére belemegy egy bor-sör sorrendbe, könnyen elképzelhető, hogy félelmei valós rosszullétet produkálnak.

Je klarer, desto klarer

Ein Hauch von Wodka

Mythos: "Bier auf Wein, das lass sein"

Bier auf Wein, das lass sein!

Stimmt es eigentlich, dass man Bier auf Wein besser lassen soll ?

Bier auf Wein, das lass sein!

Elindulás avagy minden kezdet nehéz...

Üdv!

Nos ez a blog nem más mint egy kis internetes raktár. Vannak cikkek, amik megtetszenek olvasgatás közben. Olyannyira, hogy megeshet, hogy később is elolvasnám újra. Innen már talán kitaláltátok, hogy miért is lett életre hívva ez a kis felület.
Nos igen cikkeket lehet majdan itt olvasni meg mindenféle érdekességet. Így nekem is könnyebb utólag elolvasni egy két szösszenetet és talán nektek is jó, főleg ha találtok egy két olvasni valót, ami érdekes lehet vagy egyszerűen tetszik. No nem egy mai ötletről van szó
(azaz nem is igazán kezdetről van itt szó, hanem sokkal inkább újrakezdésről vagy folytatásról) 2005 óta van ilyen felületem, csak máshol volt eddig... most költözök. Mivel mindent egy helyen akarok kezelni ezért esett a google fiókom által preferált szolgáltatásra a választás. Szóval semmi rejtély nincs a színen, ilyen egyszerű indokok vezéreltek csupán.
No ennyit szerettem volna előljáróban. A következő pár bejegyzés a régi blog cikkei lesznek, így most az elején el lesz kényeztetve a nagyérdemű... na de közel sem lesz ilyen mértékű a frissülés ezen a blogon. Jó olvasgatást!

A halálról tudományos szemszögből...

Nagyon megtetszett ez a cikk. Bizonyára nem minden lelkiállapotban jó erről olvasni, de mindenesetre nagyon alaposan bemutat egy két halálunkhoz vezető utat ez a kis szösszenet. Érdeklődve olvastam. Nekem tetszett! Nektek?

-----

Milyen érzés meghalni?

• Index

| 2007. november 2., péntek 12:48

Milyen érzés lehet meghalni? Mivel a kérdésre nemigen lehet tapasztalatokra alapuló választ adni, a New Scientist szakértői, és a Semmelweis Egyetem pszichiátere, Dr. Pilling János segítségével jártunk utána a dolognak.

A halált biológiailag definiálni nem egyszerű feladat. Az orvostudomány megkülönbözteti a klinikai és a biológiai halált; előbbi a szívműködés és a légzés leállását jelenti, amiből jó esetben még vissza lehet hozni az áldozatot, utóbbi az agy halála, amit általában oxigénhiány okoz, és ahonnan már nincs visszaút.

A klinikai halál beállta után átlagosan öt perce van az orvosoknak a szívműködés újraindítására, mielőtt a vérkeringés, és ezáltal az oxigén hiánya végzetes sérüléseket okozna az agynak. Szerencsés körülmények - például az alacsony hőmérséklet - ezt az időt akár 15-20 percre is elnyújthatják. 1967-ben az első szívátültetés egyértelművé tette, hogy a halál fogalmát át kell értékelni, hiszen ilyenkor a páciensnek egy ideig nem hogy önálló légzése és szívműködése, de még szíve sincs, mégsem halott - magyarázta a kérdésünkre Dr. Pilling János. Mivel a vérkeringés és a légzés, és így az agy életben tartása bizonyos esetekben mesterségesen is fenntartható, a biológiai halált egy bonyolult definícióval, a harvardi agyhalál-kritériumrendszerrel határozták meg 1968-ban. Ebben olyan feltételek szerepelnek, mint a reflexek hiánya (például az, hogy a pupilla nem reagál a fényre), vagy az agy elektromos aktivitásának hiánya, a lapos EEG görbe legalább tíz percen át.

Ha megáll az agyat friss oxigénnel ellátó vér áramlása, az nagyjából tíz másodperc után eszméletvesztéssel jár. De vajon mit érezhet az ember, míg eddig eljut?

Fulladás

A vízbefúlás a valóságban közel sem olyan titanicosan drámai, mint a filmekben, sokkal inkább fájdalmas, és meglepően gyors. Amikor az ember rájön, hogy nem képes a fejét a víz felett tartani, úrrá lesz rajta a pánik, és reflexszerűen elkezd kapálózni, mintha egy láthatatlan létrán mászna, miközben levegő után kapkod, ha éppen sikerül a víz fölé jutnia - az életmentő-szlengben ezt nevezik küzdelemnek a felszínért.

Ez a küzdelem 20-60 másodpercig tart, majd az áldozat feladja, és elsüllyed, de még ekkor is görcsösen visszatartja a lélegzetét. Újabb 30-90 másodperc múlva a reflexek elkerülhetetlenül legyőzik, megpróbál lélegezni, víz kerül a tüdejébe, amire köhögéssel reagál, és ez még több vizet juttat be. A víz megállítja a tüdőben a levegőből az oxigént kiválasztó szövetek működését, és egyben beindítja azt a reflexet, ami lezárja a légcsövet, hogy megállítsa a további víz bejutását. A víz a tüdőben intenzív, égető fájdalmat okoz, amit az oxigénhiány először csend és nyugalom érzésébe fordít át, majd az oxigénhiány miatti eszméletvesztés és az agyhalál következik.

Szívroham

Az egyik leggyakoribb halálnem, ami az esetek túlnyomó részében egyáltalán nem olyan látványos, mint a filmekben, hanem lassú lefolyású, akár órákon át is tarthat. A legjellemzőbb tünet a nyomás és fájdalom mellkasban - ez a szívizom reakciója arra, hogy nem kap elég oxigént. A fájdalom kisugározhat a végtagok, a hát, a gyomor és a torok felé, emellett gyakori az émelygés és a hideg veríték.

Szívroham esetén a halál kiváltó oka az arrhythmia, a szív normál ritmusának megszakadása: nem jut friss vér az agyba, tíz másodperc múlva jön az eszméletvesztés, majd a halál.

Az igazi gyilkos azonban a várakozás. Az áldozatok nagy része egyszerűen nincs tudatában annak, hogy éppen egy enyhébb lefolyású szívrohamom esik át, szimpla rosszullétnek hiszi, és nem fordul orvoshoz. Egy amerikai-brit felmérés szerint ha a páciens beér a kórházba, 85 százalék az esélye a szívroham túlélésére.

Elvérzés

Minden a vérzés forrásától függ: ha az aorta (a szívből kivezető fő ér) sérül meg, másodpercek alatt elvérzik az áldozat, ha egy kevésbé fontos véna vagy artéria, akár órák is eltelhetnek a halálig.

Egy átlagos felnőtt szervezetében öt liter vér kering; 750 milliliter veszteségig különösebb tüneteket még nem érez az áldozat, legyen szó akár külső sebről, akár belső vérzésről. Másfél liternél gyengeség, kínzó szomjúság és ingerlékenység lép fel, aztán egyre erősebb szédülés, majd két liter vérveszteség körül jön az eszméletvesztés, és mivel nincs mi szállítsa az agynak az oxigént, beáll a halál.

Tűzhalál

Az egyik legfájdalmasabb halálnem, nem véletlenül használták boszorkányok és eretnekek kínzására a középkorban. A szervezet az extrém hőhatásra azzal reagál, hogy a bőr érzékelőidegeit érzékenyebbé teszi, így a fájdalom még erősebb lesz. A harmadfokú égési sérülések éppen ezért nem fájnak annyira, mint az enyhébb másodfokúak, mivel azok már elpusztítják a bőrrel együtt a fájdalmat érzékelő és továbbító idegsejteket.

A fájdalom gyakran csak akkor jelentkezik, amikor elmúlik a sokk és az adrenalinhullám hatása, akkor viszont az egyik legintenzívebb, amit az orvostudomány ismer. A fájdalom csillapítása az egyik legnagyobb kihívás az orvosok számára égési sérülések kezelésénél.

Maga az égés ritkán a halál közvetlen oka, az áldozatok általában a füst (és az abban levő mérgező anyagok: széndioxid, szénmonoxid, hidrogén-cianid) belélegzésébe és az oxigénhiányba halnak bele. A szénmonoxid a dózistól függő idő, de általában percek alatt fejfájást és álmosságot, majd ájulást okoz. Az amerikai tűzoltószövetség felmérése szerint a tűzben halálukat lelt áldozatok háromnegyedénél a szénmonoxid a halál közvetlen oka, és 40 százalékukat álmukban éri a halál: kiüti őket a szénmonoxid, mielőtt felébrednének a tűzre.

Lefejezés

Bár elég horrorisztikus látvány, a lefejezés valójában az egyik leggyorsabb és legkevésbé fájdalmas módja a halálnak; feltéve hogy a lefejező érti a dolgát, éles a szerszáma, és a lefejezett nem mocorog.

A lefejezés, vagyis a gerincagy átszakítása, és az agy elvágása a vértől megdöbbentő módon nem jár azonnali halállal. Egy 1991-es kísérlet azt mutatta ki, hogy az egerek agya a lefejezés után még 2,7 másodpercig működik, azt az oxigént felhasználva, ami az éppen az agyban levő vérben van. Embereknél ugyanez az idő hét másodperc - egyes tanulmányok szerint ilyenkor az áldozat még eszméleténél van.

Mindez azt feltételezi, hogy a lefejezés tökéletesen sikerült, ami csak a guillotine bevezetése (először Franciaországnak használták 1792-ben) óta szokás. Az 1500-as években több olyan esetet is feljegyeztek, amikor a tapasztalatlan hóhérnak akár tízszer is le kellett sújtania, mire sikerült a kivégzés.

Zuhanás

A halál egyik leggyorsabb módja, a szó szoros értelmében: nagy magasságból (150 méter körül) való lezuhanásnál a földet éréskor a test sebessége a 200 km/h-t is elérheti. A New Scientist által idézett [1] német kutatás szerint a halálos zuhanások áldozatainak háromnegyede a becsapódás utáni 1-2 másodpercben meghal.

A halál konkrét oka nagyrészt az érkezési felülettől, és a testhelyzettől függ. Egy amerikai kutatás a Golden Gate hídról leugró (75 méteres zuhanás, a vízbe csapódásnál a sebesség 120 km/h) öngyilkosok boncolási jegyzőkönyveit vizsgálta 1981-ben. Száz eset alapján arra jutottak, hogy a halál oka általában a tüdőt vagy a szívből kiinduló ereket ért sérülés, vagy magától a becsapódástól, vagy az összetört bordáktól.

Nagyobb zuhanások túlélői egybehangzóan arról számoltak be, hogy az idő lelassult, és ösztönösen úgy próbáltak kapálózni, hogy talpra érkezzenek. Bár ilyenkor a becsapódás energiája aránylag kis felületre koncentrálódik, és az ember lábai úgy gyűrődnek össze, mint egy autó motorháztetője frontális ütközésnél, mégis ebben a pózban a legtöbb az esély a túlélésre.

A legjobb tanács emellé a lehető legbanálisabb: próbáljunk meg puhára esni. 1942-ben feljegyeztek egy olyan esetet, amikor egy nő 28 métert zuhant, frissen felszántott földre esett, és egy csuklótöréssel megúszta az egészet.

Áramütés

Az áramütéses baleseteknél, 220 voltos, aránylag alacsony feszültségnél a halál oka egy kanadai felmérés szerint az esetek 92 százalékában a szív leállása, ami a szokásos tíz másodperc után bekövetkező eszméletvesztést okozza, majd oxigén híján az agy is leáll.

Magas feszültségnél (amit például villamosszékben alkalmaznak) az eszméletvesztés azonnali, így az áldozat elvileg fájdalmat sem érez. John Wikswo, a nashville-i Vanderbilt University biofizikusa viszont úgy nyilatkozott a New Scientistnek, hogy a koponyacsontok hatékonyan megóvják az agyat az áldozatba vezetett áram nagy részétől, így vagy a hőhatás (gyakorlatilag megfő az agy), vagy az izombénulás okozta fulladás a halál közvetlen oka. Egyik sem hangzik olyan humánusnak, mint ami miatt a villamosszéket mint kivégzési formát bevezették.

Akasztás

Az egyik legősibb kivégzési és öngyilkossági forma. A hagyományos "rövidköteles" megoldás (amit az öngyilkosok is alkalmaznak) fulladásos halállal jár: a kötél elszorítja a légcsövet és az agy felé futó artériákat. Ha a hurkot jól kötötték meg és helyezték el, a szokásos a menet: tíz másodperc múlva ájulás, majd pár perc múlva agyhalál. Ha azonban a kötél nem a megfelelő helyeken szorít az egyrészt szörnyű kínokkal jár, másrészt jelentősen meghosszabbítja a halálig tartó időt. Feljegyeztek olyan esetet is, hogy a kötélről levágott áldozatot 15 perc lógás után sikerült újraéleszteni.

A "hosszúköteles" akasztást Angliában vezették be először hivatalosan 1868-ban. Itt a lényeg az, hogy a kötél az áldozat rövid szabadesését állítja meg a gerinc eltörésével a nyakcsigolyák között - innen biológiailag ugyanaz az út a halálhoz, mint a lefejezésnél. Ha azonban rosszul mérte fel a hóhér az áldozat súlyát és a kötél hosszát, a zuhanás vagy túl hosszú lett, és a kötél letépte az áldozat felét, vagy túl rövid, és a csigolya nem tört el, így maradt a lassabb fulladásos halál. (Mivel a hóhérok a nyilvános kivégzésnél általában nem merték megkockáztatni az előbbit, az utóbbi volt a gyakoribb.) Egy 1992-es kanadai tanulmány az akasztással kivégzettek mindössze ötödénél mutatta ki a jellegzetes törést a második és a harmadik nyakcsigolya között.

Méreginjekció

Először 1977-ben alkalmazták a méreginjekciót, Oklahoma államban a villamosszék helyett; ma már a leggyakoribb kivégzési forma Amerikában. Valójában három injekciót kap az áldozat: az első egy thiopental nevű érzéstelenítő szer, a második a pancuronium, ami bénulást okoz és leállítja a légzést, majd kálium-klorid következik, ami azonnal megállítja a szívet.

Elvileg a módszer teljesen fájdalommentes, bár egyes tanulmányok szerint meg kellene emelni az érzéstelenítő mennyiségét, ugyanis előfordulhat, hogy az áldozat öntudatánál marad a második két injekció alatt is, és a harmadik intenzív perzselő, égető fájdalmat okoz neki - ami persze nem látszik rajta a második adag izombénító hatása miatt.

Vákuum

Bár csak egy esetről tudunk, amikor ember halálát okozta (1971-ben a Szujuz-11 űrhajó visszatérésekor megsérült a hajótest és kiszökött a levegő), a vákuum mint halálnem egyáltalán nem sci-fi, és elég csúnya módja az eltávozásnak.

Ha a külső légnyomás hirtelen leesik, a tüdőben levő levegő kitágul, szétroncsolva az oxigén felvételéért felelős szöveteket (ez különösen akkor súlyos, ha az áldozat bepánikol, és visszatartja a lélegzetét, mesterségesen fenntartva a nyomáskülönbséget). A szövetekben levő víz megpróbál elpárologni, ezáltal a test ijesztően felfújódik. A pulzus először felgyorsul, majd a vérben az elpárolgó vízből képződő légbuborékok lelassítják, és nagyjából egy perc alatt teljesen megállítják a vérkeringést.

Az eszméletvesztés a nyomáscsökkenés első 15 másodpercében bekövetkezik, de meglepő módon állatkísérletek azt mutatták, hogy még 90 másodperc után is újraéleszthetők az áldozatok maradandó károsodás nélkül.

"Paradicsomi állapotok"

Egy év múlva tudjuk meg a Duna kokainszintjét

• Index - ugyelet@mail.index..hu

| 2007. 08. 28., 18:40 | Frissítve: 2007. augusztus 28., kedd 19:33

A fővárosba érkezett a Duna vízminőségének vizsgálatára alakult nemzetközi expedíció három hajóból álló flottája. A szakemberek 95 állomáson vesznek mintákat, amiket várhatóan egy évig analizálnak majd. A vízminőséggel kapcsolatban jóslatokba nem bocsátkoztak, de Komárom és Budapest között paradicsomi állapotok uralkodnak.

Budapestre érkezett a Duna Vízminőségi Expedíció, kedden a Batthyány téren kötött ki a három hajóból álló flotta, ami összesen 10 országon keresztül összesen 2375 kilométert tesz meg. A program célja a Duna teljes hosszán az élővilág és a vízminőség feltérképezése, hogy teljes körű képet kapjanak a folyó jelenlegi állapotáról. Az expedíció teljes költsége egymillió euró, amihez a környezetvédelmi minisztérium 60 millió forinttal járul hozzá.

A kutatás a Duna-menti államok közreműködésével augusztus 14-én Regensburgból indult, és a tervek szerint szeptember végéig elérik a Duna deltáját, közben összesen 95 állomáson végeznek mintavételt, ebből 20 a folyó magyarországi szakaszára esik. Legutóbb 2001-ben végeztek hasonló vizsgálatot, azonban Csányi Béla biológus, az expedíció szakmai vezetője szerint most legalább háromszor annyit dolgoznak a szakemberek, mivel jelentősen bővült a vizsgálatra kiválasztott komponensek száma, meghaladják a 250-et.

Kábítószert és gyógyszert is keresnek

Vizsgálják a vízben különböző gyógyszerek és kábítószerek mennyiségét is, ezek a kutatások a legdrágábbak közé tartoznak, mondta el az Indexnek Csányi Béla. A biológus egyelőre nem akart jósolni, hogy a hat évvel ezelőtti mérésekhez képest most milyen állapotban van a Duna.

Laboratórium a hajó gyomrában

„Nem láttam romlást, mikor nyakig belemerültem a vízbe, és lábbal tapostam ki a mintavételi helyet. Eddig mindig jó volt a Dunában lenni, de Budapesttől ez biztosan megváltozik” – fogalmazott. Hozzátette, hogy a Komárom és Budapest közti szakasz viszont paradicsomi állapotban van, alacsony vízállásnál nemcsak a vízminőség, hanem a látvány is egyedülálló.

Csányi Béla arról is beszámolt, hogy a laboreredmények jövő nyáron várhatóak, az analízisek elkészítése ugyanis rendkívül időigényes. „Nem lepődnék meg semmilyen eredményen” – mondta.

Az Európai Hal Indexet használják

Az idei expedíció feszes munkatempójára magyarázat az is, hogy hat évvel ezelőtt nem végeztek olyan széleskörű méréseket, mint idén, most ugyanis a kutatás kiterjed az Európai Unió Víz Keretirányelve szerint a Duna halállományának vizsgálatára is. Ez egyelőre számos kérdést rejt magában, hiszen korábban soha nem végeztek hasonló kutatást, mondta el az Indexnek Guti Gábor, az MTA Magyar Dunakutató Állomásának tudományos főmunkatársa, az expedíció magyarországi szakasza halbiológiai vizsgálatának vezetője.

Működésben a mintavevő készülék

Ki kell kísérletezni például, hogy a mintavételek közül melyik reprezentatív, hiszen napközben nyolc szakaszon alkalmazzák az erre a célra kifejlesztett elektromos halászeszközöket, éjszakánként pedig a nyolc helyszín közül kettőre visszatérnek. További kérdés az Európai Hal Index alkalmazására vonatkozik, ami a természetes állapottól való eltérést mutatja ki, azt azonban még el kell dönteni, mit lehet természetes állapotnak nevezni.

A kutatásban résztvevő magyar biológusok és egyetemisták arról számoltak be, hogy szakmai kihívásnak tekintik az egyhetes munkát a magyarországi szakaszon, továbbá hogy remek lehetőség számukra új módszerekkel megismerkedni. Az expedíció egyik különlegessége a speciális mélységi mintavevő készülék, az airlift.